nők és az iszlám

Katolikus vagyok, és olyan országba fogok kiköltözni, ahol nemhogy nem fővallás a kereszténység, de még csak templomok sincsenek. Csak dzsámik, Allah, Mohamed, és mikor először jártam Gaziantepben, Törökországban, azt válaszolták a kérdésemre, hogy ne is keressek keresztény közösséget. Nincsen.

"Allah pedig utasítja a férfit, hogy az bánjon kedvesen asszonyával, és a legtöbbet adja neki, amire csak képes: és éljen vele békességben..."   /Korán 4:19/

       Ahogy az ember lánya elnézi a fejkendős asszonyokat, lányokat, elgondolkozik azon, vajon ezt ők választották-e, hogy érzik benne magukat, mikor vehetik le, és egyáltalán: európai lányként, hosszú szőke hajjal nehéz felfogni mindezt. Az iszlámtól egyébként is félünk, ódzkodunk, mert nem igazán tudjuk mi az.

"És a nők jogai legyenek egyenlőek a férfiak jogaival." /Korán 2:228/

       A mai muszlim nők modernek. Legtöbbjük egyetemet végzett, munkája van, esetleg családja is, eljár a barátaival szórakozni, koncertre. Mosolygós, nyitott. 
Kérdésemre, hogy miért viselik a hidzsábot (fejkendő), sokan azt válaszolták, a család többi tagja nem is vallásos, de ők ezt választották. És egyébként sajnálják az európai nőket, mert ők nem szabadok. Hetente fodrászhoz járni, női magazinokban mutatott gyönyörű, tökéletes nőket utánozni, és lehetőleg mindig fantasztikus külsővel megjelenni; és az identitáslista első pontja igenis az marad: nő vagyok, törékeny vagyok. 
       Muszlim barátnőim azt mondták, szabadnak érzik magukat, a kendő számukra azt szimbolizálja, hogy általa egyenrangúak lehetnek a férfiakkal a munkában, az utcán, akárhol, ahol véleményt alkotnak az emberről. Azt szeretnék, hogy a vélemény ne a külsőjük, a nemük alapján történjen, hanem az alapján, milyen a tudásuk, a bensőjük, stb. 
   
"A férfi pedig nem olyan mint a nő." /Korán 3:36/

Erre a félmondatra a következő magyarázatot kaptam: a nőnek ugyanolyan elbánásban kell részesülnie, mint a férfinak, azonban azt semmiben sem lehet eltagadni, hogy anatómiai és általános adottságaink eltérőek. Még a sztereotípiák szintjén is elismerjük, hogy a nők kommunikatívabbak, empatikusabbak, családcentrikusak, gondoljunk csak az anyaszeretet szavunkra, a férfiak pedig inkább gyakorlatiasak. jobban uralkodnak az érzelmeik felett. Az iszlám ebben tesz különbséget, és nem oszt jó avagy rossz lapokat; mint tényt közli, hogy ez alapján más feladatok várnak nőkre és férfiakra. A mai társadalomban is az anya az, aki szülés után otthon marad a gyerekkel, rá hárul a nevelés nagyobb része, míg a férfi egzisztenciális alapot biztosít. Ez a gondolat pedig az összes vallásban fellelhető. A Korán hangsúlyozza: ez semmiképpen sem lealacsonyító szerepbe kényszeríti a nőket. Sőt, az iszlám elvárja, hogy a nő legyen tanult, művelt.
         Két hónapnyi kinntartózkodásom alatt pedig teljesen hozzászoktam a hidzsábos nőkhöz; a színes kendők anyaga, mintája kifogyhatatlanul sokszínű. Persze a média oda is elkezdett beférkőzni; láttam például H&M divatfotót hidzsábot viselő lánnyal. Ugyanolyan púderszínű kendőt viselt, mint a kosztumje. És remekül állt rajta. 


        

emberségből minek

Hogy menekültáradat van. Fekete ruhás muszlim nők ücsörögnek a padokon, székeken, és bébiételt adnak a karonülő babáiknak. Hat-hét éves kislányok krétával rajzolgatnak a betonra, virágokat meg szívecséket, kisfiúk fociznak. Egy mankós bácsi labdát dobálgat egy kislánynak. A fák mellett családok üldögélnek, lekváros kenyeret esznek. Férfiak sorban állnak az ivókútnál, és borotválkoznak, kislányok a padokon cserélnek ruhát. Egy nő a fa alatt pelenkázza a gyerekét.

Hát így néznek ki a veszélyes szír menekültek a pécsi vasútállomáson. 

Adományok garmadája, kenjük a vajas-uborkás kenyereket, néha lekvárosakat is, és visszük körbe tálcán. Ők pedig örülnek nekünk, és minden mosolyért hálásan visszamosolyognak, mindent megköszönnek, ladynek vagy sisternek hívnak. Aztán azt kérdezik az angolul tudók, milyen városban vannak most. A rendőrségen kezükbe nyomtak egy magyar iratot amin nem tudják mi van, hova mennek, hova viszik őket, tájékoztatást "elfelejtettek" adni nekik. Mi magyarázzuk el, mi történik most, félnek de azért megköszönik nekünk, természetesen, mint mindent.

A mentősök főképp sebeket látnak el, olyanokat, amiket a kerítésen áttörve szereztek, egy kisfiú taposóaknára lépett, de volt félig szívinfarktust kapó fiatalember is. Az egyik fa tövében látták el, két mentős, csak azt vettem észre először, hogy a férfi két kislánya és a kisfia jönnek oda hozzám, körbekérdezem mit szeretnének, nem kérnek semmit, köszönik, jól vannak. Háttal állnak a fának, 

ahol az apjuk félig eszméletét vesztve fekszik, 

megértem, hogy félnek, és csak szükségük van valakire, aki eltereli a figyelmüket. Aztán a hét hónapos terhes lány - húszéves, a férje olyan harminc körüli. Reggel már ott vannak mikor kiérünk, a lányt megvizsgálják, a babának nincs szívhangja. Egy huszonöt éves, angolul tudó önkéntes srác megy velük a mentőautóban. Délután egyébként vissza is érnek a lánnyal, aki a kórházban kapott infúziót, és elmondták neki, hogy akármelyik pillanatban rosszul lehet, nem fogja bírni a három órás vonatutat Budapestig, maradjon. A férje azt mondja félnek a kitoloncolástól, hogy túl sokat maradnak Magyarországon, muszáj menniük. A lány fölvánszorog a vonatra, tehetetlenül állunk. Adunk egy üveg vizet. Nézzük ahogy leroskad az egyik ülésre.

Sokszor csak megállok a segítésben, és figyelem, mi történik. És érzem, milyen kevesek vagyunk mi itt. Ellátjuk őket, segítünk, élelemmel, jó szóval, játékkal...de mi lesz télen? A hidegben, vagy amikor elkezdődik az iskola?

 Az önkéntesek közt 14-15 éves lányok.

Hol vannak a szociális munkások? Hol van az önkormányzat? Hol vannak a keresztények, a baptisták, a vallásos bandák?

                                                             Hova tűntek innét az Emberek?

Úgy érzem magam, mint a Holdnak abban a nagy kráterében. Ki vagyunk világítva minden oldalról, mindenki minket bámul. Körülöttünk a marhanagy, áthatolhatatlan feketeség, mi, önkéntesek pedig tesszük a dolgunkat ebben az elszigetelt kráterben, ahonnét úgy érzem, még sokáig nem jövünk ki. Minket nem érdekel, hogy muszlimok, hogy idegenek, hogy furcsák, hogy más a vallásuk, hogy máshogy élnek mint mi. Hova is mennének vissza, nincs hova visszamenniük. Nem akarnak dzsámikat építeni, nem akarnak kisajátítani maguknak semmit sem. Illetve egy dolgot akarnak irányítani. Az életüket, és a gyerekük életét - hát ezért vágtak neki a nagy semminek. 

                                                      Legyek sziget, amin pihenhetnek pár órát.

tíz perc múlva visszajövök érted

Rózsaszín egyenruhás dadusok, mogorva arcok, megfáradtak, nem kommunikálnak velünk. Az egyikőjük határozottan boszorkányszerű. Betonplacc. Focipálya a tűző napon. Itt nincsenek árnyékok, illetve vannak, csak nem az udvaron, hanem benn, belül, mindenkiben. 
Itt vannak azok a gyerekek, akiknek azt mondták, tíz perc múlva visszajövök érted, csak ülj le és várj.         Hát évek óta várnak. És nem jön senki.
Sok a fogyatékos gyerek, akik nem kaptak elég oxigént születéskor, vagy ki tudja, hol születtek. És akiknek sérülések vannak az arcán, a fején, mintha sav marta volna fel.
         Csak azt akarták, hogy vegyük ölbe őket. Nyüzsögtek körülöttünk. Ha megöleltem egy kislányt, mások ellökték őt, és próbáltak odaférkőzni hozzám, hogy most velük foglalkozzam, rájuk figyeljek. Szeretet- és figyeleméhség.
Vadul lökdösődnek, nem figyelnek, magokkal és földdel dobálják egymást, a nagyobbak verekszenek.

Sértettség mindenkire és mindenre. 

Elfordulnak tőlünk és utálkoznak, tíz perc múlva virágot hoznak a kert hátsó részéről, és megölelnek. Próbálnak túlélni. Kettőtől tizenegy éves korú gyerekekkel foglalkozunk, akiknek a nagy része nem tudja, miért is került ide. Csak annyit fognak fel az egészből, hogy ők rosszak, nekik büntetés jár, valamiért nekik ez jutott. Megmagyarázni nem lehet, beszélni erről nem lehet.
          A kerítéshez időnként odaszaladnak gyerekek az utcáról, gyerekek, akiknek van otthonuk, szüleik. Grimaszokat vágnak az árvákra, akik közül a kisebbek bőgnek, a nagyok barackmagokat dobálnak az utcán állókra. 
            Olyan szigeten élnek, ahová a semmiért taszították ki őket a szüleik. Pedig ha látnák őket. A vadul csillogó szemekben rengeteg elesettség, szomorúság ül. Olyan mély csalódottság emberekben, életben, hogy én nem tudom elképzelni, hogy valaha is bízni fognak valakiben.
Az első nap elvették az egyik önkéntes napszemüvegét, aki egyre dühösebb és tanácstalanabb lett. Röhögtek rajta az árvák, élvezték, hogy úgy okozhattak fájdalmat valakinek, hogy elvettek tőle valami fontosat.
               Az árvaházban minden a birtoklásról szól. Akinek több van, vagy akinek egyáltalán van valamije, ami a többieknek nincs, az menőbb. Az kajánul mosolyog a többin. 
Egy új kisfiú sírógörcsöt kapott, amikor vissza akartuk venni tőle a filctollat. Kapaszkodnak mindenbe, bármibe, csak érezzék, hogy az övék. És hogy nem fogják elvenni tőlük, ahogy eddig minden mást abban a pár leélt évükben.
                  Egy szíriai kisfiú, amikor kiejtette az egyik dadus azt az országnevet "Szíria", felordított, állatiasan, üvöltve, mintha nem is egy hatéves lenne, olyan mély fájdalommal, olyan mélyről, ami szinte képtelenség. Percekig csak zokogott, és nem hiszti volt, nem figyelemfelkeltés, az asztal alá bújt és üvöltött, egészen vörös fejjel, az arcán a hegek kifehéredtek. Mit csinálhattak vele Szíriában. Félelemkupacok, amiket felfogni se tudunk, tudok. Később azt kéri, rajzoljak neki balik-ot, halat, ki szeretné színezni. 
Zsinórban nyolc ugyanolyan halat kell rajzolnom, mindenkinek, mert meglátják, hogy Muratnak milyen menő hala van, plusz az a tíz perc, amit csak vele töltöttem.
                 Egy tízéves fogyatékos kislány, aki beszélni sem tud. Vele sokat rajzolok, színezek, ő a titkos kedvencem, igyekszem leplezni a többi gyerek előtt. Rámutat a fára, hogy azt rajzoljak neki, megölel és érthetetlen hangokat ad ki. Egyre jobban színez, a koordinációja gyorsan fejlődik, pedig nem értek hozzá, és három hét után mégis mennyit fejlődött. Gyógypedagógus, pszichológus nem foglalkozik velük. 

Tulajdonképpen senki sem foglalkozik velük.

gyermekonkológia

Egy 5x5 méter nagyságú játszószoba, átlagos berendezés, játékok és túl sok színű ceruza. minden a helyén, akár óvodában. a kézfertőtlenítős tubustól és a cipőre húzható kék plasztik zsáktól meg az infúziós gépektől eltekintve minden normális.
 Szóval egy török kórház harmadik emeleti szobája, játszósaroknak berendezve olyan kettő és tizenhárom év közötti gyerekeknek, akik kemoterápiára járnak. Néhányukon maszk van, néhányuk felhőfehér és kopasz, csak a szemük olyan déli sötétbarna, amiből ki lehet következtetni, hogy nem európai származásúak.
A szemek szinte ugyanolyanok. Mivel nem tudok törökül, ők pedig nem tudnak angolul (hogy is tudnának), a török önkéntesünk pedig rendszerint a számítógépet bújja, idegesítő gyerekdalokat keresve a YouTube-on (mintha egy amerikai film gyerekzsúrján lennénk, tömény habos tortával, kólával és bújócskával) . Szóval szemrebbenésekkel és gesztusokkal kommunikálunk. Már az első félórában rádöbbentem arra, hogy ezek a kisgyerekek bölcsebbek, talán megfáradtabbak is nálam, olyan a pillantásuk, mint idős embereké, akik legszívesebben csak ülnek az ágyuk szélén, és az emlékeikben élnek, miközben azt mondják, még az unokákat, aztán később, a dédunokákat még szeretnék látni. Aztán az unokák esküvőjét. 
Pedig ezek a gyerekek nem élnek velünk. Körülöttük steril fal van. A napjaik fertőtlenítőszagúak. Nem tudják miért vannak ezen a helyen, talán természetesnek is veszik, mert nincs más tapasztalatuk. Ők ebbe születtek bele. Többet tudnak fájdalomról, lemondásról nálam, nálunk, és még csak nem is sejtik, mert túl kicsik hozzá. És mégis. Ezeket a tekinteteket sosem fogom viszontlátni máshol, máson. Fájdalmat látni egy öregember szemében, aki a kórházban fekszik, és ugyanazt a beletörődős fájdalmat, unalmat látni egy ötéves kisfiú szemében, akit egy kórházi játszóházban tanítok meg mozaikképet kirakni.

 Terméseket, faleveleket nem vihettem magammal, mert nem sterilek.

A mi világunk és az övék, mi, önkéntesek pedig itt is ott is vagyunk, csak mi három óra után visszajövünk az egyesületbe hülyéskedni. Ők maradnak. Másnap újrakezdjük.

Az anyukák kinn ülnek a váróteremben, ahonnan a gyerekeket hívják be az újabb vizsgálatokra. Valamennyien mindig ott állnak a játszószoba ajtajában, muszlim nők, talpig beöltözve, a fejükön hidzsáb, csak az arcukat látom.

Fotózzák azt a furcsa európai lányt, aki nem takarja el a szőke haját, aki rövidnadrágban és spagettipántos felsőben van, aki egy mini kocsiban húzza végig a kislányukat a szobában. Mosolyognak, mert a kislány elneveti magát, a fiúk bowlingoznak a srácokkal, és minden gyerekmosoly, minden gyerekkacaj után bólogatnak a szülők és rendkívül hálásak.

Szeretek ezen a szigeten lenni. Szeretek az a pont lenni, amire a gyerekek várnak a kórházban, semmit adok, és mégis olyan hálásak. Az ajtóban pedig állnak a feketébe öltözött nők, figyelnek minket, szeretnek minket. Itt nem érdekli őket, hogy nem takarom el magamat. Itt az nem fontos.

      És mikor elmegyünk, ugyanaz a procedúra - kézfertőtlenítés, egyik lábról le a plasztik zsák, azzal kiléphetek a folyosóra, a másik lábammal a gyerekszobában állok, aztán féllábon egyensúlyozom ki magamat. Aztán kézfertőtlenítés megint, papírzsepivel egy óvatlan pillanatban szemtörlés. 

Mert sírni itt nem szabad, csak az utcán, a buszon. 

törökstopp

Az első szó, ami eszembe jut, hogy tömény. Tömények az ízek, az épületek mintái, az emberek kedvessége, a levegő illata, olyan nagyon tömény és fullasztó, mint általában a déli országokban. 

    Csütörtök este kitaláltuk a többi önkéntessel, hogy stoppoljunk el Adanába, nagy nehezen még aznap késő este lett is couchsurfing hostunk, péntek délután pedig kiálltunk az országútra egy olasz egy koszovói lánnyal és egy szintén koszovói fiúval, nem telt bele pár percbe, és megállt az első kocsi.

Álltam az országút szélén, és azon csodálkoztam, mennyire természetesen érzem magam, semmi idegesség, mondjuk azért nem meglepő azok után, hogy egy egész nyáron át ugyanígy álltam az utcán, parfümöt árulva laptoptáskából.

 Azt hiszem, a bizalom egyik foka beszállni egy ismeretlen török ember kocsijába nulla török nyelvtudással, oké, a koszovóiak már egy hónapja itt élnek és ezért tudnak valamennyit. Az összes tudásunk kimerül kábé 15 szóban. Ja, meg a számok százig. 

Azt tudjuk mondani, hogy nagyon szép, de hogy nem tetszik, azt nem, meg tudom kérdezni, hogy vagy, mivel foglalkozol, de hogy hány éves vagy, az már túl sok.

Utaztunk teherautóval, aztán nagyon szegény bácsival, aki elvitt minket a falujába, és bemutatta az egész családot, aztán egy fiatal, de kőkemény muszlim sráccal, aki nem engedte, hogy mi, lányok hozzáérjünk, és meghívott minket vacsorázni, de megkért minket, hogy ne rendeljünk alkoholt, különben ő nem maradhat az asztalnál, aztán egy nagyon gazdag olajkútlánc tulajdonos, fekete Mercedesszel és vajszín bőrülésekkel, aki elhívott minket Kahramanmarasba kecsketejes fagyit enni, aztán elvitt minket a közeli városba is, pedig nem volt ott semmi dolga. Ő volt az egyetlen aki tudott angolul is. Erről először fogalmunk sem volt, ezért megállapítottuk a lányokkal, hogy milyen jól néz ki, és milyen finom a parfümje, és még pénze is van, persze csak hülyéskedtünk vele. Aztán megszólalt angolul.

Láttunk belülről egy iszlám dzsámit, fürödtünk az Adana melletti folyóban amíg ki nem zavartak minket, császkáltunk a városban, és végül

stoppoltunk egy kastélyban is. 

legyen meg a Te akaratod

Évek óta egyetlen, általam eszkábált imát, vagy inkább fohászt szoktam elmotyogni, akármilyen élethelyzetben vagyok. Lehet egy sima, átlagos napon, amikor nem érek oda valahová, vagy nem sikerül valami, vagy épp ellenkezőleg, valami nagyon ment.

Legyen meg a Te akaratod.

Adj hozzám, vagy vegyél el tőlem, mindig annyit, amennyit jónak látsz.

De kérlek, adj hozzá erőt, hogy elviselhessem.

elrabolnak a törökök

Amikor másfél hónappal ezelőtt kijelentettem, hogy nyáron elutazom két hónapra Törökországba hogy önkéntesként dolgozzam, kisebb szó-aggódás-kiakadás lavinát indítottam el.

      

-Nem vagy begazolva?

-ILYEN helyre mész?

-Mi lesz ha megerőszakolnak, lelőnek, elfognak? 

-Bele fogsz rokkanni pszichésen! (gyermekonkológián fogok dolgozni)

Két hónapja hallgatom az utópisztikus forgatókönyveket, tegnap már elnevettem magam, képtelenség, micsoda fantáziátok van, én ennyi gonoszságot magamtól nem tudnék kitalálni. Volt itt minden; cserbenhagyás,kirablás,utcán hagyás,kihasználás,reptéren otthagyás, túszul ejtés.

félelemérzet

Csak menni akarok. Elindulni. Ott lenni. Gaziantepben. Az onkológián, gyakorlatban kipróbálni amit elgondoltam játékokat, rájönni hogy mit csinálok rosszul, tanulni belőle, javítani, begyűjteni a leghalványabb örömöt is amit sikerül generálnom.

Miért mész el?

A tízforintos kérdés, amit mindig feltesznek nekem. Ezt nehéz megmagyarázni, egyszerűen csak érzem, hogy most ott a helyem, most oda kell mennem. Most oda hívnak, ezt a szerepet töltöm be. Csak érzem, hogy ennek így kell lennie, nem máshogy. Amikor beadtam a jelentkezésemet, a leghalványabb kétségem sem volt afelől, hogy helyesen cselekszem-e. Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor érzi, hogy mennie kell, valami újat kipróbálni, benne lenni, máshol lenni, mást csinálni, mást tapasztalni mint egyébként. Máshol lenni és mást csinálni.

Szóval így állunk. Hétfőn, június 1.-jén 11:40 perckor elhagyom Magyarországot. Augusztus közepén jövök haza. Addig is a blog hellyel-közzel működni fog, bár inkább török-önkéntes-onkológiás élményekkel lesz tele.

Köszönöm, hogy figyeltek rám.

amikor nem igaz

és akkor már lassan beleburkolom magam abba, amit mondasz, pillanatra elmúlik a gyanakvás, hiszek neked, csüngök a szavaidon, hiszek neked, amit mondasz, hiszek, hiszek, mert úgy

 akarom hinni, amit mondasz

     mert bennem vannak az éjszakai csavargásaink, a cigizések, mert csak olyankor cigizem ha nagyon boldog vagyok és olyannal vagyok akit nagyon közel. a kifújt füstök egybeolvadjanak, összekeveredjenek. ahogy sört iszunk este egy domboldalon, ahogy együtt tombolunk koncerten, ahogy együtt fesztiválozunk. reggel elfelezzük a májas kenyeremet, odaadod a csokidat. ahogy később már csak ketten találkozunk, ketten sörözünk, ketten csavargunk, már Budapesten, mert a barátom már nincsen meg, mert az akkori banda szétszéledt, Angliába, Pécsre, mi Budapestre, de sose máshogy, csak barátok. ahogy vársz rám az aluljáróban, ahogy jössz felém és úgy hurcolod azt a plusz ötven kilódat hogy azzal csajozni is tudsz, vesznek érted a csajok, komolyan, de nem figyeled igazán. ahogy megnéznek minket, a te vörös hajadat, a nagy vörös borostádat, ahogy három fejjel vagy magasabb nálam, én meg szedem a lábamat, nevetek, ugratsz, nagytesósat játszol, mindig szerettem volna egy bátyát is. ahogy tőled kérek tanácsot, ahogy nekem panaszolod el, hogy már megint órákig együtt, nagy barna a szeme, és megint órákon át és mégse, neki nem, csak neked jó.

       akarom hinni, amit mondasz, mert nagyon fáj, hogy te is eltűnj, ahogy egy éven át mindenki. és kikapcsolnám a fejemben a vészjelzőket, már hátradőlök, hogy megint elhiggyem a hazugságokat, a bújtatásokat, ahogy eddig is, éveken át elhittem neked, mert el akartam hinni. de akkor megbicsaklasz, olyan hibát vétesz, amire én sem készültem fel, aminél elfelejtem elfordítani a fejem. mert nem igaz amit mondasz. csúsztatsz. várod, hogy higgyem el. 

ahogy eddig mindig.

könyvek, hegycsúcsok

Jó olyan lakásba belépni, ahol vannak még könyvek. Jó olyan nálam idősebb ember lakásába belépni, akinek több vagy ugyanannyi könyve van, mint nekem. Rossz belegondolni, hogy vannak olyan nálam idősebb emberek, akik egy életen át kevesebb könyvet olvashattak, mint én alig 20 évesen.
      Megnyugtató könyvárban a polcok közt sétálni. Az a sárga lap illat. Por illat. Jó olvasgatni a könyvgerincekre nyomtatott címeket, vagy este az ágyamon ülni, nézegetni a címeket, eldönteni, éppen mi az, ami a leginkább a hangulatomhoz illik. 

Lapozáshang. A lap tapintása. A betűtípusok. 

Könyvet hangulathoz. Betűket gondolatokhoz. Gondolatokat betűkhöz.

       És van amikor a könyvtár polcai mintha egymásnak feszülnének a fejem fölött, és lassan magukba olvasztanának vagy szörnyek fogai lennének, és este a könyvespolcról mintha az összes könyv rám akarna esni, a polc pedig kifordulni a helyéről. Ijesztő az a sok könyv egymáson, a régiek, amik napról napra vesztenek az újszerűségükből, és az újak, amikben olyan gondolatok vannak, amik nemhogy meghaladnak engem, de alig foghatom fel őket. 
       Hogy mennyi mindent nem olvastam, édes istenem. És mennyi mindent akarok még, még, még.

egy élet nem elég ehhez. 

őrjítő. 

kis magyar hungarikum határozó

Pár napja, miközben a nyári terveket vitattuk meg egy barátnőmmel, meséltem el neki, hogy két hónapot Gaziantepben fogok tölteni, hogy ott árvaházbeli, onkológián lévő, illetve szír menekült családok gyerekeivel foglalkozhassak, játékkal, meg ami akad. Önkéntes munka, de most nem is ez  a lényeg, hanem a párbeszéd:

-És ez az egyesület TÉGED választott? - kérdezi hitetlenkedve.
Meglepődöm és tetszik az őszintesége, teljesen egyetértek vele, végre valaki, akinek van arca kerek-perec beszólni, hogy szerinte tökfilkólány vagyok egy ilyenhez.
-Igen, én is meglepődtem, biztosan nem magamat választottam volna a helyükben.
-Mármint - int le - honnan szereztél ehhez protekciót???

A beszélgetés önmagában is kellőképpen szomorú, de tetézi a mai apróság is. A könyvfesztiválon voltam, este köszöntötték a kerek szülinapot ünneplő költőket, írókat, köztük Bertók Lászlót is, aki tulajdonképpen a nagypapám. Az est után odamentem hozzá és a feleségéhez, meg a fiához, beszélgetni kezdünk. Kérdezik a nyári projektemet, mesélem, hogy felvettem a kapcsolatot pár török ismerősömmel, akiket már előtte is ismertem. Erzsi néni, Bertók felesége elmosolyodik:
-Á, tehát előtte is voltak már kinn ismerőseid! Azért mehetsz most is ki, ugye?

Annyira ledöbbentem, hogy három napon belül ugyanazt kérdezik tőlem, hogy hirtelen nem is szóltam semmit sem.

Mi ez? Új hungarikum? 

a köztünk lévő vonalakról

Egy hete kezdtem el dolgozni egy informatikai cég titkárságán. A munkaköri leírásból kiderül, hogy a recepciós-titkárlánykának precíznek, munkájára igényesnek kell lennie, valakinek, aki mindent szépen a helyére tesz, rendbe rak, lefűz, átgondoltan cselekszik, na itt becsuktam a leírást, és visszatettem a helyére.
      Hát ezek, kérem szépen, óriási hibát vétettek, amikor engem vettek fel erre a pozícióra. Ez mind-mind sajna nem igaz rám, bár jó lenne. Persze igyekeztem leplezni a dolgot, de előbb-utóbb kibújt a szög a zsákból, legalábbis annak a lánynak a számára, aki a betanításomat végezte. Nem beszéltünk a dologról, csak láttam rajta, hogy tudja, de könnyen vette a dolgot, jóban lettünk, és közben pedig próbálkoztunk, hogy valami rám ragadjon. Mert minden iratot széthagyok, elfelejtek lefűzni, a postát lekésem, a telefonokat túl gyorsan intézem el, meg sem kérdezem, mit akarnak, már adom is meg az elérhetőségeket, a kedvencem a gyümölcskipakolás a konyhában, rakosgatni a hűvös körtéket, banánt, az jó buli, meg kreatív is, formák, színek, tapintások. 
               
                   De ezenkívül a többi is such a mess, baby. 

Tegnap délután bejött az irodába egy félhosszú hajú pasas, álmatag tekintettel sétált el a pultnál egyszer, kétszer, háromszor, kerestem ki a fényképes telefonkönyvből a nevét. Egyből látszott, hogy egyívásúak vagyunk, szerintem neki is leesett, amikor rám nézett. Laura, a betanítós lány utána azt mondta "ez a pasi egy jelenség, elég fura, neki is megvan a maga világa..." - és jelentőségteljesen elharapta a mondat végét, nem mondta ki, még kinek van meg a maga világa, én meg nem mertem firtatni, nem szeretem, ha csodabogárnak néznek, nem gondolom magam annak, legalábbis picit, szóval néha, de nem szeretem.
Az idő nagy részében nincs teendő,ilyenkor olvasok, már van egy stóc az irodalmi folyóiratokból, amiket magammal viszek. A munkatársak lassan megszokták, hogy a pulton az informatikai - borász - Otthon magazinok közt elkezdtek felbukkanni Jelenkorok, Kortársak. Csak ámulnak, hogy hát ilyen még MA is van? Hogy verseket MA is írnak? Nohát. Állnak a pultnál az infós emberek, és őszinte érdeklődéssel olvasgatják Marno János verseit. Gyönyörködöm a látványban.
Azt hiszem, kedvelnek. Tegnap együtt ebédeltünk, és tényleg érdekelt, mit mesélnek az új számítógépes fejlesztésekről. A használt kávéscsészéket el akartam pakolni, azt mondták, majd ők bepakolják a mosogatógépbe, hagyjam csak. 
Pedig ez is olyan része a feladataimnak, amit normálisan el tudok végezni.

fogjam, fogjad, fogjuk be

Mit gondolsz mire gondolok, azt gondolom amit akarok meg te is, te mire gondolsz, ti mire gondoltok?

Egy galamb nekirepült az ablakomnak, nem hittem, hogy egy galamb ilyen hülye tud lenni, de miből gondolom, gondolod, gondoljuk, hogy véletlenül csinálta, lehet hogy szánt szándékkal, mindenki úgy hal meg, ahogy akar, joga van hozzá, ezért nem ítélem el, de nem is segítek neki. Majd letörlöm az agyfoltokat, azt a keveset, de miért gondolom, gondolod, gondoljuk, hogy neki olyan kevés van, ez negatív diszkrimináció, a pozitív diszkrimináció meg szimplán csalás, nem fair azt mondani, hogy kicsi az agya, mert mindent az emberhez, de például ha egy hangyához, akkor már óriási agya van egy galambnak, egy hangyaagyat meg hasonlíthatok, hasonlíthatsz, hasonlíthatunk a szú agyához, és így tovább. Ha olyan van, hogy lóarcú, lúdtalpú, akkor bálnaagyú miért nincsen, pedig bók lenne, azt mondanám, mondanád, mondanánk, hogy szia, te bálnaagyú, és dicséret lenne, mert egy bálna bazinagy, és akkor az agyát is bazinagynak képzelem, képzeled, képzeljük.  

Milyen lehet egy lóarcú lúdtalpú bálnaagyú lány fiú? 

tiszta lapok, napok

Ez a cím úgy hangzik, mint egy betétreklám.
Ma az jutott eszembe, hogy régebben milyen sokat veszekedtünk az egyik nővéremmel. Naponta körülbelül ötször vágtuk egymás fejéhez, hogy hüllllye vagy és soha többet nem állok veled szóba, és utána nagy robajjal bevágtuk a szobánk ajtaját és megfogadtuk, hogy a másikat ezentúl letagadjuk, nem létezik, és ha anya szól, hogy maradt sütikrém és együk meg, na azt már végképp nem. Annyira előttem van.
    A szobáink elrendezése olyan, hogy mindkettőnknél ugyanott van az íróasztal, egymással szemben, csak a fal van köztünk. Így ültünk sokat, egymással szemben, és mégsem, közben pedig a másikat utálva. Aztán ahogy telt-múlt az idő egy-egy veszekedés után, már egyre kevésbé tudtam haragudni Eszterre. Szóval próbálkoztam, de nem ment, nem tudtam felvenni, folytatni az utálatszálat ott, ahol valahogy elvesztettem. 
Egy idő után pedig már azt vártam, hogy mikor békülünk ki, mert játszani szeretnék, és egyedül nem lehet, meg amúgy is az üveggolyók egy része nála van. De legfőképp, hogy egyedül nem jó játszani. A másik nővérem pedig már türelmetlenkedik, hogy már megint nem bírunk magunkkal és hogy ő is játszani akar. Szóval békülni muszáj. És akkor Eszter kopogtat az ajtómon, beengedem, szevasz, na mit akarsz, igyekszem semleges arccal mondani, de alig leplezem, hogy mennyire örülök neki, hogy mennyire vártam rá. Ő ugyanígy. Hoztam csokit, mondja. Jó, válaszolom. Kibontja. Kérsz belőle? Aha. 
Ha ő nem jött, én mentem át, csokival, játékkal, akármivel, mert képtelenség volt sokáig haragudni a másikra. Mi abban a jó?
Sajnos vagy nem, de azt hiszem, ilyen maradtam. Képtelen vagyok rosszban lenni valakivel, és alig várom, hogy végre kibéküljünk, mert régen úgy volt, napi 5x és a vége mindig közös játék. Évek óta már nem is veszekszünk. Kinőttük?
Akárkinek akármikor akármiért. Ezerszer, naponta 5x, úgy osztom a fehér lapot, meggondolatlanul, gyerekesen. Persze, akinek kell. Mert megesett, hogy hiába vártam, végül én mentem oda, de visszaküldtek. 
Hogy jobb a harag.
Hogy jobb egyedül játszani. 

drága olaszaink

Szeptember óta általános létélményem, hogy amikor azt mondom, olasz szakos vagyok, csodabogárnak néznek. Olasz szakos? És beszélsz olaszul? Igen. Amikor te anno elsétáltál angol/német emelt szintű érettségire, én ugyanezt tettem olaszból. 

És ott mit csináltok? 
Nyelvészet, irodalom, társadalom, művészettörténet, történelem - mind Olaszországról, igen, olasz nyelven. 

Tanuljátok a nyelvet is?
Ez nem nyelvtanfolyam, de igen, hetente kétszer "nyelvfejlesztünk".

 De ez mire jó? Mi lesz belőled?
Fordító- és tolmács, vagy olasz filológus (aki kutatja az olasz nyelvészeti vagy irodalmi összefüggéseket) , mert kapaszkodj meg, ebből van doktori képzés is.

A következő embertípus, aki kinevet, és azt mondja, ez egy pofonegyszerű nyelv. Hát persze, ciao bella, macchina, pizza. 
1.) 14 igeidő van
2.) minden igeidőhöz külön ragozás tartozik
3.) minden szónak külön neme van, amihez egyeztetni kell a mondat többi részét
4.) az elöljárószók használatáról olyan tankönyveket adtak ki, amik csak ezzel foglalkoznak
5.) becslések szerint min. 200 féle olasz dialektus létezik
6.) amikor bizonyos nyelvtani feladatokat mutattam olasz ismerősöknek, azt mondták, hogy "csináljam érzéssel", nekik is csak úgy megy. De valójában fogalmuk sincs, mit miért mondtak-használtak úgy, ahogy.

Szavak, amiknél röhögünk, hogy ilyen egyszerű
la torta - torta
la mensa - menza
la pistola - pisztoly
la mafia - maffia

Szavak, amiknél becsukjuk a könyvet és elmegyünk enni egy fagyit
precipitevolissimevolmente sebbel-lobbal
otorinolaringoiatria fül-orr-gégészet
chiacchierare beszélgetni

régmúlt idejű igealakok: rompere -> ruppi (törni)
                                               dare -> diedi (adni)
                                               dire -> dessi  (mondani)
                                        essere -> ero, fui, fosse, sará (van különböző igealakjai)
                                               ha gatto -> gattone (nagymacska) akkor
                                                    burro -> vaj
                                              burrone -> hatalmas vaj? nem, szakadék
                                                ancóra -> még 
                                               áncora -> vasmacska
és még folytathatnám


Minden, amire megtanított az olasz nyelv:
1.) a nehezen kimondható szavakat megtanultam egy levegővétellel, gyorsan kimondani
2.) képes vagyok egy levegővel végigolvasni 4-5 soron át folytatódó mondatokat anélkül, hogy megfulladnék
3.) az olasz dallamossága kicsit átragadt arra is, amikor magyarul beszélek, és emiatt néha érdekes helyekre teszem a hangsúlyokat a beszédemben
4.) soha nem ejtik a "h" betűt, ezért egy hosszabb nap után képes vagyok olyanokat kérdezni, "mi a elyzet?"
5.)  "Nyáron megyünk Kiscsillag koncsertóra?"
6.) a nővérem keresztfiát véletlenül úgy hívtam "Víncse" (Vince, lehetne a vincere ige E/3-as alakja), aki erre rám grimaszolt és kikérte magának, hogy neki nem ez a neve, majd elrohant.
7.) ha nagyon figyelek arra amikor valaki mesél valamit, bólogatok és azt mondom "sí,sí" és föl sem tűnik, csak ha furcsán néznek miatta
8.) nem idegeskedem amikor késik a metró,villamos, akármi, és mindent elintézek annyival "majd lesz valahogy, majd alakul" és ez működik
9.) ebből következik, hogy sajnos mindenhonnan elkések 
10.) fantasztikus nemtörődöm hozzáállást lehet eltanulni már egy hét kinn tartózkodás alatt is

Az olasz emberkék tényleg segítőkészek és kedvesek, és nagyhangúak és gesztikulálnak. Az ottani nők viszont csúnyák. Nehézkesek, erősek a vonásaik és nagyon erősen sminkelik magukat.  Az olasz férfiakról pedig minden igaz, amit mondani szokás.
Olvassatok olaszul regényeket, mert hihetetlenül szuggesztív ahogy a mondatok visznek magukkal, a sztori érdekessége mellé társul a szöveg lüktetése.
És akkor a versekről még nem is meséltem.

cogito ergo sum*

Olyan akarok lenni, amilyen nem vagyok,

pedig már megszoktam a kert végében álló keresztet

azt hittem, én sem tudok versben hazudni, hát üdv a 

másvilágra, Atilka, ne legyél rám büszke, ne haragudj,

ki fél kitől, én például mindenkitől,

a vonatból láttam egy rózsaszínű házat, semmi sem 

volt körülötte, csak a felázott talaj, Angliából importált

mocsárpárákkal és vonatutas bambulásokkal, 

a semmiben állt, ott akarok lakni, kiköltözni a semmibe,

vagy kiköltözni magamból, unom itt nagyon,

mióta már, hogy magamba költöztem, vagy Budapestre,

lényegtelen, gyenge szabad ötletek jegyzéke

akkor már minimum felégetni

Budapestet

(egy szövegben kétszer idézni mástól szégyen)

de kicsoda én biztosan nem, talán egy gyufát,

ha adnék érte, és később feltakarítanám a hamut,

ingyen és bérmentve, csöndben, mint a felázott 

talaj, a háttérben egy városnyi ember bámul

egy rózsaszínre festett menedékházból,

később keresztre feszítenek,

mikor megtalálják a zsebemben 

az elhasznált gyufaszálat.

*gondolkozom, tehát vagyok (latin)

(2015.03.09. egy vonatúton Pécs-Budapest közt)

közös ismerősünk

            Pap Beáról már régóta akartam írni. Mindenki ismeri őt. 
A Lidlben találkoztam vele először. A kasszában ült, halott arccal húzta le a vonalkódokat, ugyanolyan kimért mozdulattal pakolta a kenyeret, tejet, stb. balról jobbra. 
            Vörösre festett haja volt, de felül már elkezdett lenőni egy csíkban, meg zsíros is volt. Az jutott eszembe, hogy talán így spórol, bár nem tudom hogyan működik ez a hajfesték-téma. Meg nem is érdekel. Csillogó kék szemhéjpúder, szóval a szokásos negyvenéves kasszás kinézet, de nem is ez a lényeg. Hanem az az üresség, az a bágyadtság, ahogy ott ült.
Amikor én kerültem sorra, csak bámultam őt, az összes ujján a bizsukat, meg azt a keskenyre húzott száját, és nagyon éreztem rajta, hogy utál mindent, ami körülveszi. 
    Vajon mit csinál, mikor hazamegy? Elszív egy doboz cigarettát, valahogy látom rajta, hogy cigizős fajta. Tévét néz. Alszik. Bejön dolgozni. És utána az egészet újrakezdi. 
    A kezembe vágta a visszajárót, föl sem nézett, és már teljesen odavoltam, hogy szegény néni. És hogy meg ne érezze, hogy sajnálom, mert az biztos bántaná. 
Ilyenkor jut eszembe, hogy mindenkinek van egy ismerőse, akit imád felemlegetni, hogy "pénztáros,pincér,pultos, mekis, és mégis milyen jól megél belőle, mi meg csak tanulunk". Ezeket az embereket úgy elküldeném valami ilyen munkára, tessék csak kipróbálni. Megélsz belőle, nem? Hja, minek tanulni, ha így is mehet.
Nem dolgoztam sokat, de volt egy olyan, amiről nem akarok itt mesélni, a lényeg, hogy időnként megalázó volt, néha vicces, de nagyon fárasztó - viszont szépen kerestem vele. Egy idő után hiába kaptam meg a keresetemet - rezignált arccal vágtam zsebre, és utáltam, hogy holnap is kell menni. Ne ne ne ne ne. 
A helyzet iróniája, hogy rá egy évre egy novellámért kaptam egy hasonló összeget, aminek a témája nagyon hasonlít Pap Bea életéhez. Ugyanolyan összeget, mint azért a ciki munkáért. És akkor azt kérdezik, hogy "ugyanúgy pénz mindkettő,nem?" 
Hát nem.

ezer főre terítek

Az oldal immáron elérte az 1.000 fős látogatottsági szintet. Köszönöm, tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyien követitek majd az agyömléseimet. 

A statisztika szerint, mert itt ilyen is van ám, a visszatérő vendégek közül

- a legtöbb magyar

- 17 amerikai

- 9 német

- 1 maláj

- 6 angliai

- 3 ausztrál
A legnépszerűbb bejegyzések
1. fizikául bölcsész szájjal
2. a lebutított Schopenhauer
3. a cukorkagyöngyös fagyik esete

A legtöbbet a bejegyzéseket és a verseket nyitjátok meg. Apropó, versek: szoktam vinni folyóiratoknak, és azokat nem rakhatom fel ide. A legtöbb körforgásban van, (itt is riszálok vele egyet meg annál a szerkesztőnél is) ezért a blogra csak azokat rakom fel, amikben biztos vagyok, hogy nyomtatott formában sose fognak megjelenni. Szóval ezeken kívül még rengeteg van - csak azok nem publikusak, elnézést érte.

Az ezer fő örömére ezt a 6 tételt nektek adom, amiért ilyen klasszak vagytok! Köszönöm szépen!

ha egyet is

1

magadhoz hívsz

 mint festő a naplementét

egyszer lefestettél és már

el sem tudod képzelni

nélkülem a tájat

2

megszeretted,

hozzám szoktál,

pedig a kertben

már félig

 elolvadt a hó

3

ami egy csíkban

nikotinsárga

mint az Astoria

délután

4

a Deák-térről annyit tudok

hogy ott a fák esténként

lila fénnyel világítanak

5

ha csak egyet is

a homlokzatok mintái

közül ha csak egy

villamosmegállót

egyetlen egyet

6

akkor a többit is

úgy fogadod el

hogy egészben lásd

bennük magadat

(2014. szeptember)

Bergson kezében az idő

A barátnőmmel mindig úgy ültünk fizika - és töriórákon, hogy a karóráját bámultuk. Időnként szenvedő grimaszokat vágtunk egymásra, vagy ráfirkáltuk egymás füzetére, hogy még hány perc van vissza.
   Aztán fogtam magam, és soha többet nem játszottam ilyet. Megkértem arra, hogy ne mondja meg, mennyi van vissza, jobb nem is tudni, csak ülni ott, úgy tenni, mint aki   figyelni, jegyzetelni. Valahogy azt vettem észre, hogy egy árnyalattal gyorsabban telnek a percek.
Az egyetemen sincs nálam óra. Van karórám, de alig hordom. Tulajdonképpen kijelenthetem, hogy számomra abszolúteteljesenmindegy, hány óra van. Kit érdekel? Ja igen. Notorious elkéső vagyok. De tényleg. Mindig, mindenhonnan, az sms-eim 3/4 azzal van tele "bocsi, kések 5 percet mindjárt ott vagyok". Kínos. Kínos.
Az időkezelés. Nem itt fogom megváltani a világot, egyetlen blogbejegyzésben. Nem fogom senkire rátukmálni a saját beteges világnézeteimet. De imádom figyelni, ahogy emberek ideges arccal nézegetik a karórájukat, a mobiljukat, mondjuk a megállóban. Legszívesebben megkérdezném: attól gyorsabban jön majd a metró? Én itt vagyok. Én idejöttem időben, innentől kezdve az események történése nem rajtam múlik. Ez viszont egy másfajta probléma, amiről szintén remek dolgokat lehetne, kellene írni. ( lsd. a lebutított Schopenhauer részt)
    Szóval Bergson bácsi azt mondja, van a belső, szubjektív idő, a saját érzékelésünk szerinti, meg az objektív, amennyit mutat a laptop kijelzője. És itt vagyunk mi, bizony. Mellettünk percek folynak el lassú ütemben, mi pedig úgy érezzük, hogy már legalább egy óra. Mint egy héliumos lufi, amiben más tömegszámú anyag van, mint a "kinti" levegő. Csak mi nem szállunk el. Milyen kár.
    És itt vissza is kanyarodnék a "nézzük folyton hány óra van" részhez: mivel roppant idegesítő szembesíteni magunkat azzal, hogy nem történik semmi de semmi, sokkal egyszerűbb ignorálni az egyik időt. A szubjektivitást nem tudom hogyan kell legyőzni - ha valaki rájön, ossza meg velem is. Mindenesetre már dolgozom az ügyön. 
          Viszont a külső időt pofonegyszerű megszüntetni. Legalábbis addig, amíg nincsenek határidők, beadandók, fordítások, latin, francia, olasz igeragozós táblázatok és pont hétvége van, és senkivel nem találkozunk, és sehová sem megyünk és nincs áram. Mondjuk vasárnap. 
   Annak szép a hangzása.

A lebutított Schopenhauer

- Hol a sapkád?
- Nem tudom.
- Nem érdekel? Nem keresed meg?
- Minek? Majd előkerül, ha akar. 

Ez a dialógus kb. másfél éve játszódott le köztem és anya közt, aki erre azt mondta, hogy nem vagyok normális, majd nem firtatta tovább a dolgot. Sejtette, hogy megint (vagy még mindig?) rám tört valami újfajta világmegváltó életszemlélet.
Azóta ezt a "majd előkerül, ha akar" dolgot kibővítettem minden másra is, és most már úgy hívnám "úgy történik, ahogy lennie kell." - elveszik? elveszik. eltörik? eltörik. nem sikerült? nem sikerült. 
   Szépen tudomásul vesszük, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt mi elterveztük (mert ki vagyok, hogy majd pont én döntsem el? belerakom a legjobb tudásomat, és majd alakul) és PONT. 
Persze nem arról van szó, hogy cöhh, holnaptól nem dolgozom, nem tanulok, szarok rátok. Csak éppen nem fogok azon siránkozni, hogy megint éppen lekéstem a villamost, és megint rohanhatok, hogy már megint leejtettem a lábasaimat a folyosó közepén, hogy a meleg víz elfogy 23.00 után, és egyébként is, ellopták a mobilomat. Ezek mind-mind velem történtek meg. És döbbenetes fapofával tudom azt mondani 
                                               "hm, mindegy. így kellett lennie." 

Schopenhauer persze sokkal-sokkal radikálisabb. Aszondja: semmi nem fontos az életben, egy baromság az egész ittlétünk, skacok, húzzátok ki valahogy. Ne ragaszkodjatok semmihez (ez még elfogadható), és mondjatok le minden élvezetről. A természet vicce az emberi faj. 
Csakhogy az a helyzet, hogy ha úgy élünk, mint a filozófus bácsi javasolja, akkor sajna olyan kietlen és fekete életünk lesz, mint a sivatagi, összeszáradt kövirózsák belseje. Inkább maradjunk a lebutított verziónál. 
Take it easy. Csak semmi aggodalom. Mindig minden a helyére fog csúszni. Ahogyan lennie kell. 

afterparty

Döbbenetes, milyen arcok vannak összezsúfolva a szórakozóhelyeken. Mindig úgy jövök haza egy-egy buliról, hogy arra gondolok, mennyire szeretem az embereket, akikkel ilyesfajta beszélgetésekbe lehet bonyolódni. Összegyűjtöttem néhány emlékezeteset, jó szórakozást Nektek!

"-Heló, szerepeltem a Való Világ 6-ban!
- Erre nem lennék olyan büszke.
- De láttad?
- Nem nézek tv-t, Fanni, te ismered?
- Én sem nézek tv-t, fogalmam sincsen."
Erre kaptunk egy nagyon furcsa grimaszt, és felszívódott a srác, pont úgy, ahogy érkezett.

A leglényegretörőbb: 
"-Szia, van pasid?
(aki így kérdezi, annak) - Van!
- Jó, akkor heló!"

Egy nagyon-nagyon menőcsákótól idézem: "...elkezdjük ezt a 3D nyomtató projekt bizniszt és ha szóltok, nálam kinyomhatjátok magatokat 3D-ben."
Szintén ettől a sráctól: "én ilyen hip-hop zenét hallgatok" {a "hop"-ot úgy ejtette, ahogy írják, és nagyon gyorsan}

"-Szia, bejövök neked?
 - Nem.
 - De nekem te bejössz.
 - Nem értem a logikai kapcsolatot a két mondat között.
 - A micsodát?
 - Áh, lényegtelen!"


"-Heló, hogy hívnak?
 - Teréz.
 - Hol laksz?
 - A Teréz körúton."
Föl sem tűnik neki, ugyanúgy folytatja tovább a kérdezősködést. Öt perc múlva kérdezi, hogy hogy is hívnak, mert elfelejtette. Azt válaszoltam, hogy Klára. "ja igen, tényleg!"


"Tűzoltó akartam lenni, de az nem jött össze, ezért uszodamester lettem Bécsben."


 "-Van kedved találkozni velem holnap?
  - Nincsen.
  - Hát ez nagyon határozott volt.
  - De nem a véleményemre voltál kíváncsi?
  - Nem."


Egész este egy nagyon kedves társasággal táncoltunk, mikor megkérdeztem:
"-És ti egy baráti társaság vagytok?
 - Félig-meddig. A magyar pankrátor válogatott tagjai vagyunk, egy csapatban edzünk."
 Nem hittem el. Másnap lecsekkoltam neten a honlapot amit mondott - és tényleg ők voltak rajta! De legalább tudok nektek ingyen jegyet szerezni a mérkőzésekre...


"- Nekem a kicsit butuska lányok jönnek be. Olyanok, mint te.
  - Miből gondolod, hogy buta vagyok?
  - Mert szőke a hajad." 

kritikusokkritikák

Már régóta készültem arra, hogy egybegyűjtsem az összes eddigi kritikát, amit valaha is mondtak az írásaimról - igazán szórakoztató összeolvasni őket, szinte tudathasadásos létérzést idéz elő. És hogy lássátok, miért nem érdemes teljesen, minden átgondolás nélkül akármilyen rossz avagy jó kritikát fogadni. Ma így, holnap úgy. Ki így, ki úgy. Mi pedig csináljuk azt, amit eddig, úgy, és olyan erővel, mint eddig, mert örömöt okoz, mert nem lehet nem csinálni.

     Szerkesztők, írók, költők, folyóiratok nevét sehol nem írom ki, mert lényegtelennek tartom.

"Korosztálya nagy része hasonló verseket, prózákat ír. Ez persze nem baj, de ha komolyan gondolja az írást, akkor meg kell szabadulnia a közhelyektől. Feltétlenül szeretném segíteni az indulásodat, mert tényleg tehetségesnek tartalak. Lenyűgöző munkát végzett - köszönöm szépen! Sajnos azonban szerkesztőségünk egy része nem teljes elismeréssel fordult a versek iránt, így nem tudjuk őket közölni. Kérem, véleményünket ne vegye nagyon rossz néven.  Úgy látom, ugyanaz az elhivatott pontosság és szelíd figyelem bújik meg a munkáiban, mint a személyiségében, a jelenléte szép komolyságában. - Nem lennék meglepve, ha a (folyóirat cím) hasábjain idővel a Vörös Anna lenne az egyik visszatérő szerzőnév. Nagyon-nagyon tehetséges vagy...életszerűtlenek a párbeszédek, nem pontos a környezetfestés sem, egyszerűen nem ilyenek - még csak a sztereotípiák szintjén sem - a konyhás nénik. Prózájában könnyedén teremt egy egész, zárt világot. Nem rágja szájba a karaktereket, hanem megjeleníti őket. Nagyon erős, nagyon. Minden versedben ott van az a kis plusz, ami kell. Van magában szufla, nem is kevés. Nem tudtak meggyőzni a közlésről --- mintha még a "szikra" nem lenne meg... Világot teremt a novellájában. Számomra a versei kissé túlstilizáltnak tűnnek föl, olykor "túllőtt" képekkel, túlzásokkal. Szerkesztőségünknek az a véleménye, hogy kifejezetten tehetséges, és érdemes folytatnia az írást. Két versét választottuk ki közlésre...kérem, írja meg a címét, ahová majd a tiszteletpéldányt küldhetjük.  Verseit Nem fogjuk közölni." (a nagybetű egy hétig fájt, most már nevetek rajta)

Hát ennyi lenne, most csak ennyire futja. 

U.I.: raktam föl néhány verset - főképp azokat nézitek a statisztika szerint. Köszönöm! És nagyon szép így, olvassatok verseket, olvassatok verseket, olvassatok verseket, olvassatok verseket, de ne csak tőlem, mert ezek még nem teljesek.

fizikául bölcsész szájjal

Alapvetően háromféle ember létezik a Földön: 
csoport 1.: akik imádják a fizikát
csoport 2.: akik utálják a fizikát "a tanár miatt"
csoport 3.: akik utálják a fizikát "mert nincs hozzá tehetségem"
Észrevettétek már, hogy a definícióknak micsoda filozofikus mélységei vannak? Sì sì, igen igen. Az összes fizikusnak adnék egy filozófia diplomát is. Ráadásul ELTE diplomát. (megvolt a reklám helye)
         A maghasadás elmélete meglehetősen egyszerű: itt áll előttünk Kiss Pista, mezei nevén 235-ös urán izotóp, aki megérzi Nagy Manci (becenevén: neutron bébi) kisugárzását. Manci olyan kegyetlenül jó csaj, hogy Pista elkezd miatta megváltozni, mert hát elég nagy bunkó volt előtte, és nem akar rossz színben feltűnni Manci előtt. A haverjai cikizik, és a nagy változás miatt már 236-os tömegszámú izotópnak csúfolják. Manci elkezd érdeklődést mutatni Pista irányába, aki erre fellelkesül, "rezgésbe jön" - lám, nem volt hiába az erőfeszítése! Ekkor egész lénye megváltozik - a fellelkesültség miatt az egész lénye, atommagja megváltozik. 
Na és mi lesz a haverokkal? Háhá. A haverok miatt Pistában igen nagy feszültség keletkezik, az egyik része Mancihoz húzza, vele akar több időt tölteni, a másik fele pedig a barátaival. Mindez már-már skizofrén állapotba hozza Pistát, akiben ott van azért a józan, racionális ész is (egyszerűbb nevén Coulomb-taszítás). Pista leül gondolkozni, agya, a Coulomb-taszítás azt javasolja neki, végképp szakítson ezzel a haverok vagy Manci dilemmával - Pista sajna döntésképtelen, ezért "nagy sebességgel szétlökődik" a lelke.
        Pista végül elhatározza magát, és Mancival összejönnek, a magreakciójuk során a két lélek "(atommag) közt egyre nagyobb fajlagos energiájú (mélyebb energiájú) állapot jön létre. Ez megfigyelhető a kötött rendszerek esetén általánosan megfigyelhető energiaminimumra törekvés elvével." - ja igen, 20 évnyi házasság után az ember már a minimummal is beéri - Manci sört visz Pistának, aki cserébe nem horkol olyan hangosan éjszaka.
        Persze a végének happy endnek kell lennie, ezért találták ki a magfúziót. Pista és Manci szerelméből pedig egy harmadik atommag, akarom írni, gyerek lesz. 
         A radioaktív sugárzás az önbizalom hiányos és a határozott emberekről szól. A stabil atommaggal (lélekkel) rendelkező emberek bomlását még nem figyelték meg. Az instabil atommagok viszont minden külső beavatkozás nélkül is keresik, hogyan tudnának mások lenni, elhagyni magukat, és végül megváltoztatják a lelküket. Ezeknek az embereknek a kisugárzása is másmilyen lesz - erősebb, nagyobb, fényesebb. Mert mertek változni.
      Hogy hányas voltam fizikából? Mindig görbült. És nekem ennyi bőségesen elég volt. Egyébként a 3. csoportba tartozom.