és akkor már lassan beleburkolom magam abba, amit mondasz, pillanatra elmúlik a gyanakvás, hiszek neked, csüngök a szavaidon, hiszek neked, amit mondasz, hiszek, hiszek, mert úgy
akarom hinni, amit mondasz
mert bennem vannak az éjszakai csavargásaink, a cigizések, mert csak olyankor cigizem ha nagyon boldog vagyok és olyannal vagyok akit nagyon közel. a kifújt füstök egybeolvadjanak, összekeveredjenek. ahogy sört iszunk este egy domboldalon, ahogy együtt tombolunk koncerten, ahogy együtt fesztiválozunk. reggel elfelezzük a májas kenyeremet, odaadod a csokidat. ahogy később már csak ketten találkozunk, ketten sörözünk, ketten csavargunk, már Budapesten, mert a barátom már nincsen meg, mert az akkori banda szétszéledt, Angliába, Pécsre, mi Budapestre, de sose máshogy, csak barátok. ahogy vársz rám az aluljáróban, ahogy jössz felém és úgy hurcolod azt a plusz ötven kilódat hogy azzal csajozni is tudsz, vesznek érted a csajok, komolyan, de nem figyeled igazán. ahogy megnéznek minket, a te vörös hajadat, a nagy vörös borostádat, ahogy három fejjel vagy magasabb nálam, én meg szedem a lábamat, nevetek, ugratsz, nagytesósat játszol, mindig szerettem volna egy bátyát is. ahogy tőled kérek tanácsot, ahogy nekem panaszolod el, hogy már megint órákig együtt, nagy barna a szeme, és megint órákon át és mégse, neki nem, csak neked jó.
akarom hinni, amit mondasz, mert nagyon fáj, hogy te is eltűnj, ahogy egy éven át mindenki. és kikapcsolnám a fejemben a vészjelzőket, már hátradőlök, hogy megint elhiggyem a hazugságokat, a bújtatásokat, ahogy eddig is, éveken át elhittem neked, mert el akartam hinni. de akkor megbicsaklasz, olyan hibát vétesz, amire én sem készültem fel, aminél elfelejtem elfordítani a fejem. mert nem igaz amit mondasz. csúsztatsz. várod, hogy higgyem el.
ahogy eddig mindig.
