2015. március 31., kedd

a köztünk lévő vonalakról

Egy hete kezdtem el dolgozni egy informatikai cég titkárságán. A munkaköri leírásból kiderül, hogy a recepciós-titkárlánykának precíznek, munkájára igényesnek kell lennie, valakinek, aki mindent szépen a helyére tesz, rendbe rak, lefűz, átgondoltan cselekszik, na itt becsuktam a leírást, és visszatettem a helyére.
      Hát ezek, kérem szépen, óriási hibát vétettek, amikor engem vettek fel erre a pozícióra. Ez mind-mind sajna nem igaz rám, bár jó lenne. Persze igyekeztem leplezni a dolgot, de előbb-utóbb kibújt a szög a zsákból, legalábbis annak a lánynak a számára, aki a betanításomat végezte. Nem beszéltünk a dologról, csak láttam rajta, hogy tudja, de könnyen vette a dolgot, jóban lettünk, és közben pedig próbálkoztunk, hogy valami rám ragadjon. Mert minden iratot széthagyok, elfelejtek lefűzni, a postát lekésem, a telefonokat túl gyorsan intézem el, meg sem kérdezem, mit akarnak, már adom is meg az elérhetőségeket, a kedvencem a gyümölcskipakolás a konyhában, rakosgatni a hűvös körtéket, banánt, az jó buli, meg kreatív is, formák, színek, tapintások. 
               
                   De ezenkívül a többi is such a mess, baby. 

Tegnap délután bejött az irodába egy félhosszú hajú pasas, álmatag tekintettel sétált el a pultnál egyszer, kétszer, háromszor, kerestem ki a fényképes telefonkönyvből a nevét. Egyből látszott, hogy egyívásúak vagyunk, szerintem neki is leesett, amikor rám nézett. Laura, a betanítós lány utána azt mondta "ez a pasi egy jelenség, elég fura, neki is megvan a maga világa..." - és jelentőségteljesen elharapta a mondat végét, nem mondta ki, még kinek van meg a maga világa, én meg nem mertem firtatni, nem szeretem, ha csodabogárnak néznek, nem gondolom magam annak, legalábbis picit, szóval néha, de nem szeretem.
Az idő nagy részében nincs teendő,ilyenkor olvasok, már van egy stóc az irodalmi folyóiratokból, amiket magammal viszek. A munkatársak lassan megszokták, hogy a pulton az informatikai - borász - Otthon magazinok közt elkezdtek felbukkanni Jelenkorok, Kortársak. Csak ámulnak, hogy hát ilyen még MA is van? Hogy verseket MA is írnak? Nohát. Állnak a pultnál az infós emberek, és őszinte érdeklődéssel olvasgatják Marno János verseit. Gyönyörködöm a látványban.
Azt hiszem, kedvelnek. Tegnap együtt ebédeltünk, és tényleg érdekelt, mit mesélnek az új számítógépes fejlesztésekről. A használt kávéscsészéket el akartam pakolni, azt mondták, majd ők bepakolják a mosogatógépbe, hagyjam csak. 
Pedig ez is olyan része a feladataimnak, amit normálisan el tudok végezni.