- Hol a sapkád?
- Nem tudom.
- Nem érdekel? Nem keresed meg?
- Minek? Majd előkerül, ha akar.
Ez a dialógus kb. másfél éve játszódott le köztem és anya közt, aki erre azt mondta, hogy nem vagyok normális, majd nem firtatta tovább a dolgot. Sejtette, hogy megint (vagy még mindig?) rám tört valami újfajta világmegváltó életszemlélet.
Azóta ezt a "majd előkerül, ha akar" dolgot kibővítettem minden másra is, és most már úgy hívnám "úgy történik, ahogy lennie kell." - elveszik? elveszik. eltörik? eltörik. nem sikerült? nem sikerült.
Szépen tudomásul vesszük, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt mi elterveztük (mert ki vagyok, hogy majd pont én döntsem el? belerakom a legjobb tudásomat, és majd alakul) és PONT.
Persze nem arról van szó, hogy cöhh, holnaptól nem dolgozom, nem tanulok, szarok rátok. Csak éppen nem fogok azon siránkozni, hogy megint éppen lekéstem a villamost, és megint rohanhatok, hogy már megint leejtettem a lábasaimat a folyosó közepén, hogy a meleg víz elfogy 23.00 után, és egyébként is, ellopták a mobilomat. Ezek mind-mind velem történtek meg. És döbbenetes fapofával tudom azt mondani
"hm, mindegy. így kellett lennie."
Schopenhauer persze sokkal-sokkal radikálisabb. Aszondja: semmi nem fontos az életben, egy baromság az egész ittlétünk, skacok, húzzátok ki valahogy. Ne ragaszkodjatok semmihez (ez még elfogadható), és mondjatok le minden élvezetről. A természet vicce az emberi faj.
Csakhogy az a helyzet, hogy ha úgy élünk, mint a filozófus bácsi javasolja, akkor sajna olyan kietlen és fekete életünk lesz, mint a sivatagi, összeszáradt kövirózsák belseje. Inkább maradjunk a lebutított verziónál.
Take it easy. Csak semmi aggodalom. Mindig minden a helyére fog csúszni. Ahogyan lennie kell.
