emberségből minek

Hogy menekültáradat van. Fekete ruhás muszlim nők ücsörögnek a padokon, székeken, és bébiételt adnak a karonülő babáiknak. Hat-hét éves kislányok krétával rajzolgatnak a betonra, virágokat meg szívecséket, kisfiúk fociznak. Egy mankós bácsi labdát dobálgat egy kislánynak. A fák mellett családok üldögélnek, lekváros kenyeret esznek. Férfiak sorban állnak az ivókútnál, és borotválkoznak, kislányok a padokon cserélnek ruhát. Egy nő a fa alatt pelenkázza a gyerekét.

Hát így néznek ki a veszélyes szír menekültek a pécsi vasútállomáson. 

Adományok garmadája, kenjük a vajas-uborkás kenyereket, néha lekvárosakat is, és visszük körbe tálcán. Ők pedig örülnek nekünk, és minden mosolyért hálásan visszamosolyognak, mindent megköszönnek, ladynek vagy sisternek hívnak. Aztán azt kérdezik az angolul tudók, milyen városban vannak most. A rendőrségen kezükbe nyomtak egy magyar iratot amin nem tudják mi van, hova mennek, hova viszik őket, tájékoztatást "elfelejtettek" adni nekik. Mi magyarázzuk el, mi történik most, félnek de azért megköszönik nekünk, természetesen, mint mindent.

A mentősök főképp sebeket látnak el, olyanokat, amiket a kerítésen áttörve szereztek, egy kisfiú taposóaknára lépett, de volt félig szívinfarktust kapó fiatalember is. Az egyik fa tövében látták el, két mentős, csak azt vettem észre először, hogy a férfi két kislánya és a kisfia jönnek oda hozzám, körbekérdezem mit szeretnének, nem kérnek semmit, köszönik, jól vannak. Háttal állnak a fának, 

ahol az apjuk félig eszméletét vesztve fekszik, 

megértem, hogy félnek, és csak szükségük van valakire, aki eltereli a figyelmüket. Aztán a hét hónapos terhes lány - húszéves, a férje olyan harminc körüli. Reggel már ott vannak mikor kiérünk, a lányt megvizsgálják, a babának nincs szívhangja. Egy huszonöt éves, angolul tudó önkéntes srác megy velük a mentőautóban. Délután egyébként vissza is érnek a lánnyal, aki a kórházban kapott infúziót, és elmondták neki, hogy akármelyik pillanatban rosszul lehet, nem fogja bírni a három órás vonatutat Budapestig, maradjon. A férje azt mondja félnek a kitoloncolástól, hogy túl sokat maradnak Magyarországon, muszáj menniük. A lány fölvánszorog a vonatra, tehetetlenül állunk. Adunk egy üveg vizet. Nézzük ahogy leroskad az egyik ülésre.

Sokszor csak megállok a segítésben, és figyelem, mi történik. És érzem, milyen kevesek vagyunk mi itt. Ellátjuk őket, segítünk, élelemmel, jó szóval, játékkal...de mi lesz télen? A hidegben, vagy amikor elkezdődik az iskola?

 Az önkéntesek közt 14-15 éves lányok.

Hol vannak a szociális munkások? Hol van az önkormányzat? Hol vannak a keresztények, a baptisták, a vallásos bandák?

                                                             Hova tűntek innét az Emberek?

Úgy érzem magam, mint a Holdnak abban a nagy kráterében. Ki vagyunk világítva minden oldalról, mindenki minket bámul. Körülöttünk a marhanagy, áthatolhatatlan feketeség, mi, önkéntesek pedig tesszük a dolgunkat ebben az elszigetelt kráterben, ahonnét úgy érzem, még sokáig nem jövünk ki. Minket nem érdekel, hogy muszlimok, hogy idegenek, hogy furcsák, hogy más a vallásuk, hogy máshogy élnek mint mi. Hova is mennének vissza, nincs hova visszamenniük. Nem akarnak dzsámikat építeni, nem akarnak kisajátítani maguknak semmit sem. Illetve egy dolgot akarnak irányítani. Az életüket, és a gyerekük életét - hát ezért vágtak neki a nagy semminek. 

                                                      Legyek sziget, amin pihenhetnek pár órát.