2018. július 18., szerda

Körkép a klinikáról




A kairói Refuge Egypt központ klinikáján naponta 20-30 gyereket vizsgálunk meg. Eddig egy anyuka válaszolta, hogy a férje Egyiptomban van, és nem Szudánban háborúzik. A legtöbb anyának kettőnél több gyereke van, 20-25 évesek, és az általános iskolát kijárták. Írni a többség tud, néha fordul elő, hogy az aláírás helyére rajzolják a betűket, vagy elővesszük az ujjlenyomatos festéket. Nem szeretek ujjlenyomatot venni. Igyekszem mosolyogni, kedvesen mutatni, mit hova kell nyomni, de közben sokszor érzem, hogy a nő, aki velem szemben ül, szégyelli a dolgot. Aztán elrakom a festéket, felkapom a tollat, és folytatom tovább a regisztrálós részt.
Mert az utóbbi napokban a téren töltöttem kis időt, de aztán rendre bemegyek az orvos mellé is. Az én feladatom megmérni a gyerekek súlyát, magasságát, és fejkörfogatát, pár hetestől a hatévesekig. Aztán egy, a WHO által gyártott koordináta rendszerben ábrázolom is az adatokat. A koordináta rendszerben nagy csík mutatja az átlagos fejlődési sávot, ehhez mérjük, hogy mennyire átlagos vagy sem a gyerek növekedése. Általában nem olyan, mint kellene, sok az alultáplált, és az elhízott gyerek is. Elhízottak, hát akkor nem is éheznek, gondolom, most ez a rész jönne. Valójában ilyenkor rendre kiderül, hogy az anya csokit, üdítőt ad a gyereknek, mert rendes élelmiszerre, gyümölcsre, pláne húsra nincs pénzük. Marad a rizs, tészta, és mikor nincs semmi, akkor a zacskó csipsz és csoki.

Egyiptomban drágább a gyümölcs meg a zöldség, mint az édesség.

Minden orvosi állapotfelmérés után kapnak az anyukák egy csomagnyi száraz élelmiszert, olajat, rizst, tésztát, kekszet. Tőlünk sem kapnak egészségesebbet. A múltkor kérdeztem az anyákat, hogy ez mennyire elég? Eva, egy szudáni nő mondta, hogy egy-két hétre, mert sok gyereke van. Ez a csomag két hónapra szól, jegyzem meg. Ők meg bólogatnak, hogy hát igen, de akkor sem elég.
Az orvosi szobában pedig méregetem a túlsúlyos aztán az alultáplált gyerekeket. A másik probléma, hogy az anyukák egy része nem tudja, mit adjon enni a gyerekének. (infó: hat hónapos kortól kell elkezdeni szilárdat adni a gyereknek, fokozatosan átszoktatni az anyatejről.) Nem egyszer fordul elő, hogy egy vagy kétéves gyereket még mindig szoptat az anyja. De hát nincs elég élelmiszerük sem…már előre sejtjük, hogy melyik gyerek az, amelyik még mindig nem kapott szilárdat enni.

Az anyuka karban hozza, felébreszthetetlenül mélyen alszik, és nagyon gyenge.

 Ezeket a gyerekeket nem is tudom a rendes mérlegen lemérni, mert annyira erőtlenek; a babáknak való mérlegre fektetem őket. Ma az egyik ilyen gyereket, mikor felültettem, meg kellett tartanom. Semmi ereje nem volt. Egy éves, és anyatejen él, de az anyja várandós is. Így az anyatej, amit kap, egyrészt kevés, másrészről a terhesség miatt nincs benne túl sok vitamin, energia sem. Mikor az anyuka látta, hogy a gyereke milyen rossz állapotban van, elsírta magát. De csak hangtalanul, a doktornő épp töltötte ki a dokumentumokat, és ezért csak én láttam, ahogy ül mozdulatlanul, kezében az alvó-félig eszméletlen gyerekével, és nagyon pirosak lesznek a szemei, aztán folytak le a könnyek az arcán. De akkor sem mozdult, engedte hogy folyjanak, nem is takargatta, de nagyon mereven ült. Adtam neki gyorsan egy papírzsebit, elfogadta, letörölte, és ült tovább. Arra gondoltam, hogy hiába mondjuk, hogy etesse a gyereket rendesen – mind a hárman, a menekült nő, az orvos és én is tudtuk, hogy úgysem fogja tudni megtenni.
Tehát a legtöbb nő többgyermekes, egyedülálló, általános iskolát végzett, munkanélküli, szudáni, etióp, vagy eritriai nő.

Nagy színes kendőkben jönnek, a kezükön, ujjaikon hennafestéssel, a gyerekek nyakában sokszor nagy kereszt lóg.

A kislányok haja befonva, színes csatokkal és hajgumikkal rögzítve. Nagy fekete szemekkel néznek, eltátják a kis szájukat, tipegnek az anyjuk után. Mikor leveszem a cipőjüket, látom, hogy görbék a lábaik, a körmük beszakadozott, csámpásak. Ezek is a vitamin és a kalciumhiány jelei. Az udvaron vigyorgósak, kíváncsiak, jönnek oda hozzám, tapizzák a hajamat, és élvezik, ahogy buborékokat fújok nekik. Aztán bent a rendelőben megszeppennek, és úgy tesznek, mintha nem játszottunk volna előtte együtt kint.
Szeretem megfigyelni, hogy a gyerek hogy másolja le az anyja viselkedését a rendelőben. Ha az anyuka feszült, barátságtalan és gyanakvó velünk, akkor a gyerek szinte biztos, hogy bőgni kezd és üvölteni, amikor a mérlegre próbálom tenni. Máskor pedig, ha az anyuka kedves, nyugodt, a gyerek magától húzza le a cipőjét, áll a mérlegre, és teljesen nyugodtan áll. Ma először fordult elő olyan, hogy egy nő, aki többször tolakodott, és próbált előbb bejutni, mikor végre bent volt, és a kislánya elsírta magát a mérlegen és bőgött, és nézett az anyjára, ő meg sem moccant, csak unottan bámult rá. Ha tudtam volna arabul, rászóltam volna, hogy ne haragudjon, de ez mintha az ő kislánya lenne, jöjjön ide, és segítsen lenyugtatni. Az anya viselkedése teljesen átragad a gyerekre is. Azt is szeretem megfigyelni, hogy az anyuka hogyan reagál a sírásra. Van, amelyik csitítani kezdi, beszél a gyerekhez, segít neki odalépni, ahová kérem. Máskor meg fenyegetőzik, odalöki, de ez szerencsére ritkább. Előttünk nyilván megjátszák magukat kicsit, de a téren is, mikor nem tudták, hogy figyelem őket, láttam, hogy mennyire szeretetteljesen ringatják őket, megsimogatják a fejüket.

Nem tudok belegondolni elégszer, milyen fájdalom lehet, mikor a szemük előtt éhezik a gyerekük, és nem tudnak enni adni.

Vagy mikor kénytelenek csokival, szeméttel etetni őket, mert nincs más. És ahogy bontják ki a csomagolást, talán arra gondolnak, hogy igen, ma jártunk az orvosnál, és megmondta, hogy nem szabadna, de nincs más, tessék, kisfiam.
Néhány anyuka mesélte, hogy a gyerekük nem játszik, kedvetlen, és naponta sír, hogy menjenek haza, vissza Szudánba. Hogy a többi gyerek kiközösíti a bőrszíne miatt, az idősebbeket meg azért, mert keresztények. Az utcán megdobálják őket szeméttel, tojással, bármivel. Nem kapnak munkát, mert nem muszlimok. Sokan takarítónők, és volt köztük, aki azt mesélte, bizonyos szobákat nem takaríthatott ki, nehogy „beszennyezze” a kereszténységével. Másnak pénzt ígértek, lakást, hogyha elhagyja a vallását. Nem tette meg. Nem akarom, hogy azt olvassátok ki ebből, hogy igen, az iszlám ennyire radikális. Tudnotok kell, hogy ezek a menekültek többnyire olyan munkákat kaptak, amiket szintén kevésbé iskolázott, tudatlan emberek adtak nekik. Van sok itteni egyiptomi barátom, akiknek sok keresztény barátjuk van, és a keresztény barátaim sem mondtak olyat, hogy megkülönböztetés érte volna őket. Azok a nyomorult szociális rétegek, ugye.
Ahogy már egy ideje attól az országnévtől, hogy Szíria, érzem, ahogy végigfut rajtam a hideg, az elmúlt hetek hatására Szudán is hasonlóvá vált. Viszonylag sok anyukával, gyerekkel találkozom naponta, és látom, hallom, milyen körülmények közt kell élniük. Nem tudom, milyen kiút lehet számukra, de hiszek benne, ahogy ők is olyan bátran mondták nekem, hogy jobb lesz hamarosan.
Egyébként egy szudáni nő hívott, hogy menjek vasárnap az ő templomukba misére, ő is katolikus, és akkor majd ott találkozhatnánk. Ez volt a legkedvesebb invitálások egyike.
Azt gondolom, hogy egyelőre ennyi elég lesz, már ezek is nagyon tömény történések. Megvagyok, és szeretek a központban dolgozni. Nehéz néha, amikor egy-egy rossz állapotú gyerekkel találkozom, és látom a kis koordináta rendszeren, hogy folyamatosan alulfejlődik, vagy az is nehéz, mikor néhány anyukával beszélgetek. De azt érzem, nem tudnék máshol lenni, és mással foglalkozni. Őszintén, szeretek velük lenni.

2018. július 13., péntek

Aki keres az talál



Két hete élek Kairóban, sokan kérdeztétek, hogy vagyok, hogy telnek a napok. Ez az önkéntes munka nem olyan egyszerű, nem olyan előre elkészített, mint Törökországban volt. Sokat küzdöttem, utána jártam, elkeseredtem, mire sikerült valami normális és komoly munkát találnom.
Ez a két hét csupa kihívás, elbizonytalanodás, aztán nagy lelkesedés, várakozás, majd elkeseredés volt. Közben láttam a gizai piramisokat, Kairót a hatalmas Cairo Tower tetejéről, partihajóztam a Níluson, láttam a szemétvárosnak nevezett városrészt, ami egyékbént keresztény negyed, de ezekről majd sorjában, mert először a munkáról mesélek. 


Ami elsőre iszonyú csalódás volt. Az történt, hogy azt ígérték, hogy pszichológus tanulmányokkal mehetek egy menekült klinikára, és ott nagy szükség van ilyen önkéntesre. Aztán kiderült, hogy a „klinika” a menekült központ (Refuge Egypt) egy kis szobácskája, ahova az anyukák hozzák a gyereküket és az orvos megméri a súlyukat, magasságukat, beikszel pár dolgot, és cserébe kapnak pár napra ételcsomagot. Hamar rájöttem, hogy titkárnő lettem; én írtam a naptárba hogy melyik anya mikor jön megint, és én írtam le a menekült sorszámát (!) a gyereknek. Az emberek sorban csak számokká váltak előttem, annyit mondtam hogy kérem a menekült útlevelüket, befirkantottam a számukat, és ennyi. Persze, fontos az adminisztrálás, de sosem értettem, miért jobb egy marha hosszú számsorral ellátni egy négy éves gyereket, mint azt mondani rá, hogy mondjuk Ahmed Mohamed. És így teltek a napok, adminisztráltam, és egyre inkább elkeseredtem, és egyre több hibát is vétettem, mert egyáltalán nem érdekelt és nem kötött le, hogy akkor augusztus 3-án vagy 30-án jöjjenek megint. Arról nem is beszélve, hogy a határidő napló visszafelé van, arab verzió, nagyon vicces. Az év nem januárral, hanem decemberrel kezdődik, visszafelé, na mindegy.
Azt mondták, hogy majd meglátom vasárnap, a másik klinikán, az már tényleg klinika lesz. Reggel egy órán át keresgéltük egymást Johnny-val, mert rossz az angolja, és elfelejtette mondani, hogy a metróállomás, ahol találkozunk kell, három, azaz 3 névvel rendelkezik, és teljesen összezavart, hogy a tér különböző pontjain más nevek vannak kiírva, véletlenül sem az, amelyiken ő hívta. Két órás késéssel értünk oda. És akkor kiderült, hogy szó sincs klinikáról, hanem egy menekült óvoda szobájában leszünk, és ugyanazt csináljuk, mint előtte. Egész héten erre a napra vártam. A könnyeimmel küszködtem, addigra már az is nagyon zavart, hogy az utcán állandóan ciccegnek, utánam szólnak, hogy Welcome to Egypt, Hi, és bámulnak, pedig a lehető legegyszerűbb hosszú ruháimban járok. Szóval addigra már utáltam az egészet. Arra gondoltam, hiba volt idejönni, ezért.
Kitaláltam, hogy elmegyek egy másik önkéntes projektre is, a gyermek onkológiára, ott leglaább lenne esélyem gyereket látni és foglalkozni vele. Nem mondtam a projekt menedzsernek, de kikutattam, hogy juthatok oda, készültem origamival, mindennel. Reggel időben keltem, izgultam, és nagyon lelkes voltam, hogy talán most jó lesz. A kórházhoz vezető út borzalmas volt. A metróról leszállva gusztustalan utcákon kellett átkeverednem. Földutak voltak, szemét, leomlott épületek és nagyon koszos ruhájú emberek ittak fekete teát törött műanyag székeken. A kórház mögötti téren pedig egy húspiac volt. Ez a piac poros pultokból állt, és hatalmas bárány – meg állat tetemek lógtak kampókon, csupa nyers húsdarabok, lábak, egy talicskányi bárányfej mellett is elsétáltam, amin döglegyek hemzsegtek, és egy szemétkupacon pedig csakúgy oda volt hajítva valami állati tetem, amit macskák ettek. Az út különböző pontjain pedig egész belső szervek voltak eldobva, azt is macskák meg kutyák ették. És nagy bűz volt, levágott hússzag, meg por, és baromi hőség. Hűtő sehol. Amerre néztem, mindenhol ezek a fél állatok lógtak, vagy lábak, oldalak, és a szag annyira erős volt, nagyon siettem, és émelyegtem.
A kórház önkéntes részlegén kérdezték, hogy honnan jöttem, mondtam, hogy Aiesec. Kérdezték, hol a projekt menedzserem, azt hazudtam, hogy nem volt most ideje elkísérni. Kínos volt, és nem hittek nekem, ezért végül felhívtak valakit telefonon az Aiesec irodából. Végül kitöltettek velem egy jelentkezési lapot, azt mondták, három hét múlva hívnak, most pedig viszlát, menjek haza. Még erősködtem, hogy három hét sok, de már megint bőgni akartam, hogy hiába terveztem meg jöttem ennyit, tök fölösleges volt. Hazafelé azért sírdogáltam a metrón. Nem értettem, hogy lehet, hogy most annyira nehéz elintéznem, hogy jó önkéntességet csináljak. Még sosem fordult elő velem, hogy nem volt elég vagy jó önkéntesség. Ahhoz szoktam, hogy szívesen látnak, és hogy hasznos vagyok. Itt pedig sorra kaptam az üres ígéreteket, elutasításokat, akkor már egy hete próbáltam minden helyet, megoldást, de sehol semmi eredmény nem volt. Közben meg csak bámultak az utcákon, és nem volt sosem nyugalom, azt éreztem, mindig csak néznek, és lehetetlen egyedül lenni. (A hostelben tizenketten lakunk egy szobában.) Elegem volt, de NAGYON. Azóta azt gondolom, ez egyfajta lecke volt Istentől. Az elején, amikor még nem voltam benne biztos, hogy ez az utam, és pszichológusnak kell tanulnom, meg terepen dolgozni, menekültekkel mondjuk, akkor az imákban kértem Istent, mutasson irányt. Fogalmam sem volt róla, hogy ez nekem való lesz, vagy képes vagyok néha nagyon nehéz történeket meghallgatni, vagy szembesülni üres tekintetű gyerekekkel, akik nem játszanak, és nem esznek. És akkor nagyon könnyen ment minden, mintha Isten azt mondta volna, rendben, Anna, most elindítalak és megmutatom, milyen sok dologra lehetsz képes.

Mintha ez az elmúlt két hét pedig egy kérdés volt: megkaptam a kezdő lökést, kezdő segítséget, de vagyok-e olyan erős, hogy magamtól is kiálljak mellette? A többi önkéntes társam, mikor kiderült, hogy az árvaház vagy a többi cég sem az aminek mondták, egyszerűen eldobták magukat, hogy hát, akkor két hónap hesszelés van, kit érdekel. Csak én voltam olyan bolond, hogy a partikról időben eljöttem, korán keltem, és fél napokat úton voltam, és nem tudtam beletörődni abba, hogy nincs mit tenni. Azt gondolom, próbatétel volt; hogy kitartok-e, hogy végigcsinálom-e ezeket az ocsmány húspiacos – elutasítós utakat vagy sem. A napok nagyrésze elkeseredésekkel végződött, meg azzal, hogy azt mondogattam, én csak azért sem fogom elcseszni az időmet egy egyiptomi balkonon, én segíteni jöttem.
A kórházas történet után pedig, ahogy ültünk ezen az ominózus balkonon, a többiek kíváncsian kérdezték, hogy most mihez kezdek. Szinte minden önkéntes figyelemmel kísérte ezt az elszánt szélmalomharcot, amit az egyiptomi cégekkel vívtam. Akkor pedig azt mondtam, hogy abbahagytam a kedves köreimet, holnap elmegyek a Refuge Egypt központba, ahol az álklinika van, és ott van egy tér, ahol az anyukák a gyerekeikkel reggel 9-től délután 3-ig várnak, hogy sorra kerüljenek végre, tehát van ez a tér, és én leszarok minden orvost, főnököt, és odamegyek, és egész nap ott leszek velük, és ott fogok foglalkozást tartani, ha elküldenek is miatta. Ezzel belázítottam egy török lányt is, aki másnap velem jött. Talán nem meglepő, hogy a munkahelyen senkit nem érdekelt, hogy nem mentem be a szobába, nem kerestek.
A téren több mint húsz szudáni, eritriai, etióp gyerek volt, a kisbabáktól a 7 évesekig. Először origamiztunk, előtte éjjel sokat készültem, meg vettem ceruzát, lapot, hegyezőt, vágtam és hajtogattam és színeztem. Az origami annyira nem jött be, mert túl kicsik voltak hozzá. Tolmács nincs, arabul tegnap ragadt rám pár vezényszó, és egész nap kint vagyunk a hőségben. A terep nagyon nehéz. Az origami után aztán színeztünk, csináltunk pár mozgásos gyakorlatot, és így el is telt az idő. A gyerekek nagyon cukik voltak, és hálásak, sok puszit, ölelést kaptam tőlük! Volt néhány gyerek, akiken nagyon látszott, hogy komoly problémájuk van. Ők általában egyedül állnak vagy ülnek valahol mozdulatlanul, és csak merednek előre nagyon üres tekintettel és lefittyedt szájjal. Mikor leültem melléjük, engedték, hogy belenézzek a szemükbe. Láttam, hogy nem valami fogyatékosságról van szó; hanem trauma, valamifajta depresszív sokk lehet, az látszott rajtuk.
Az angolul beszélő anyukák azt mondták, sok gyerek nem hajlandó enni, vagy kihányja. Sokan nem játszanak, és csak sírnak sokat, és kérik őket, hogy költözzenek vissza Szudánba. A legtöbben egy éve élnek Kairóban. A családok legtöbbször öt-hat kisgyerekből és az anyjukból állnak, az apáról a legtöbb esetben azt hallottam, hogy Szudánban van és háborúzik. Sokan együtt bérelnek ki valami kis lakásszerűséget más anyákkal együtt, és ketten mondták, hogy takarítónők, egy fodrász és egy hennafestő is volt, vagy alkalmi munkákból élnek, de a legtöbben nem találnak semmit, meg nincs idejük sem, mert a gyerekeikkel vannak, pénzük meg nincs óvodára vagy más megoldásra. A másik, hogy a téren szinte csak keresztény nőkkel találkoztam; azt mondták, sokszor bántják őket a vallásuk miatt, gyakran megdobálják őket szeméttel, nem engedik őket megfogni tárgyakat, nehogy beszennyezzék. A bőrszínűk miatt pedig a gyerekeiket közösítik ki, verik meg más egyiptomi gyerekek. Megdöbbentő volt, hogy ezeket a történeteket pedig mindig mosollyal zárták, és azt mondták, Jézus velük van, a szívükben hordják, ezért nem eshet komoly bántódásuk. Nagyon hisznek abban, hogy ez csak időleges. Elképesztően erős nőkkel találkoztam, akikre igazán felnézek. Törökországban más volt, ott a szír családok keserűen zárták le a történetmesélést, valami keserű és reménytelen várakozással, hogy majd jobb lesz, persze, de nem mosolyogtak, és helyette legyintettek. Itt másak nagyon. Biztos vagyok benne, hogy a hitük segít, ezért azt is erősítettem bennük, meséltem, hogy én is katolikus vagyok, és az elmúlt napok másik tanulsága az volt, micsoda erőt ad Isten azoknak, akik igazán hisznek benne. Valahogy tényleg volt egy nyugodt, biztató kisugárzásuk ezeknek a nőknek.
A szerda és a csütörtök így telt; sok hálás és nagyon aranyos, gyönyörű afrikai gyerek és kisbaba, meg nehéz sorsú és furcsamód mosolygó anyukák. 
A téren leszek ezentúl heti három napot. Ebben a posztban ezt szerettem volna elmondani nektek, hogy sikerült jó munkát találnom, ami nagyon szép és komoly feladat, amiért megérte annyit keresni és küzdenem. 
A következő posztban pedig hozok történeteket, amiket szudáni nők meséltek nekem.