Ez a cím úgy hangzik, mint egy betétreklám.
Ma az jutott eszembe, hogy régebben milyen sokat veszekedtünk az egyik nővéremmel. Naponta körülbelül ötször vágtuk egymás fejéhez, hogy hüllllye vagy és soha többet nem állok veled szóba, és utána nagy robajjal bevágtuk a szobánk ajtaját és megfogadtuk, hogy a másikat ezentúl letagadjuk, nem létezik, és ha anya szól, hogy maradt sütikrém és együk meg, na azt már végképp nem. Annyira előttem van.
A szobáink elrendezése olyan, hogy mindkettőnknél ugyanott van az íróasztal, egymással szemben, csak a fal van köztünk. Így ültünk sokat, egymással szemben, és mégsem, közben pedig a másikat utálva. Aztán ahogy telt-múlt az idő egy-egy veszekedés után, már egyre kevésbé tudtam haragudni Eszterre. Szóval próbálkoztam, de nem ment, nem tudtam felvenni, folytatni az utálatszálat ott, ahol valahogy elvesztettem.
Egy idő után pedig már azt vártam, hogy mikor békülünk ki, mert játszani szeretnék, és egyedül nem lehet, meg amúgy is az üveggolyók egy része nála van. De legfőképp, hogy egyedül nem jó játszani. A másik nővérem pedig már türelmetlenkedik, hogy már megint nem bírunk magunkkal és hogy ő is játszani akar. Szóval békülni muszáj. És akkor Eszter kopogtat az ajtómon, beengedem, szevasz, na mit akarsz, igyekszem semleges arccal mondani, de alig leplezem, hogy mennyire örülök neki, hogy mennyire vártam rá. Ő ugyanígy. Hoztam csokit, mondja. Jó, válaszolom. Kibontja. Kérsz belőle? Aha.
Ha ő nem jött, én mentem át, csokival, játékkal, akármivel, mert képtelenség volt sokáig haragudni a másikra. Mi abban a jó?
Sajnos vagy nem, de azt hiszem, ilyen maradtam. Képtelen vagyok rosszban lenni valakivel, és alig várom, hogy végre kibéküljünk, mert régen úgy volt, napi 5x és a vége mindig közös játék. Évek óta már nem is veszekszünk. Kinőttük?
Akárkinek akármikor akármiért. Ezerszer, naponta 5x, úgy osztom a fehér lapot, meggondolatlanul, gyerekesen. Persze, akinek kell. Mert megesett, hogy hiába vártam, végül én mentem oda, de visszaküldtek.
Hogy jobb a harag.
Hogy jobb egyedül játszani.
