Pár napja, miközben a nyári terveket vitattuk meg egy barátnőmmel, meséltem el neki, hogy két hónapot Gaziantepben fogok tölteni, hogy ott árvaházbeli, onkológián lévő, illetve szír menekült családok gyerekeivel foglalkozhassak, játékkal, meg ami akad. Önkéntes munka, de most nem is ez a lényeg, hanem a párbeszéd:
-És ez az egyesület TÉGED választott? - kérdezi hitetlenkedve.
Meglepődöm és tetszik az őszintesége, teljesen egyetértek vele, végre valaki, akinek van arca kerek-perec beszólni, hogy szerinte tökfilkólány vagyok egy ilyenhez.
-Igen, én is meglepődtem, biztosan nem magamat választottam volna a helyükben.
-Mármint - int le - honnan szereztél ehhez protekciót???
A beszélgetés önmagában is kellőképpen szomorú, de tetézi a mai apróság is. A könyvfesztiválon voltam, este köszöntötték a kerek szülinapot ünneplő költőket, írókat, köztük Bertók Lászlót is, aki tulajdonképpen a nagypapám. Az est után odamentem hozzá és a feleségéhez, meg a fiához, beszélgetni kezdünk. Kérdezik a nyári projektemet, mesélem, hogy felvettem a kapcsolatot pár török ismerősömmel, akiket már előtte is ismertem. Erzsi néni, Bertók felesége elmosolyodik:
-Á, tehát előtte is voltak már kinn ismerőseid! Azért mehetsz most is ki, ugye?
Annyira ledöbbentem, hogy három napon belül ugyanazt kérdezik tőlem, hogy hirtelen nem is szóltam semmit sem.
Mi ez? Új hungarikum?
