Szeptemberben megismertem a coliban egy lányt, akivel nagyon szerettem volna jóban lenni. Szimpatikusnak meg belevalónak tűnt, "tökösnek", és elvontnak.
Egyszer összefutottunk a körtéren, ő is jött hazafelé. Odamentem hozzá, először úgy tűnt, azt se tudja, ki vagyok (pedig már bemutatkoztunk egymásnak!), de beszélgetni kezdtünk. Csak ímmel-ámmal válaszolgatott, és észrevettem, hogy tetőtől-talpig méreget. Megnéz magának, végigmustrál, mint a turiban a pólókat. Hogy méret vagyok-e. Valószínűleg nemmel felelt magában, és ezért távolságtartó, rideg maradt. Gyorsan elköszönt, és elsietett, na őt is jól elijesztettem, gondoltam magamban, és hogy persze semmi gond. Mindig rájövök, hogy azokkal, akik valami művészeti tevékenységet folytatnak (antik szobrokat rajzolgat, ami különösen megfogott benne), nem tudok jól kijönni. Illetve én szeretnék, de ők meg - leírni is nehéz - lenéznek. Még nem találtam jobb választ: mert nem nézek ki úgy, nem lóg a nyakamban háromféle talizmán, nem vágok fura arcokat, a hajam nincsen furcsa stílusban levágva, ráadásul szőke. Szóval, első blikkre mindig leírnak, mert teljesen átlagosan nézek ki.
Ez a lány utána nem köszönt vissza soha. És elkezdtem sportot űzni ebből, kifejezetten élveztem a dolgot, a viselkedése olaj volt a tűzre. Jó hangosan, előre köszöntem, mosolyogva, és a hatás sosem maradt el: megzavarodva, gyorsan és lesütött szemmel ment tovább. A körtéri fölényessége néhány ilyen alkalom után teljesen eltűnt, vagy csak idiótának nézett, nem tudom, mindenesetre imádtam figyelni a reakcióját. És egy idő után elkezdett visszaköszöngetni.
Mi több, most már odáig jutottunk, hogy ő köszön előre, mosolyog, és a szemében azt a rajongást látom, amit én produkálhattam szeptemberben. Visszaköszönök, és megyek tovább, eszem ágában sincsen megállni. Legalább köszönni megtanítottam.
