tíz perc múlva visszajövök érted

Rózsaszín egyenruhás dadusok, mogorva arcok, megfáradtak, nem kommunikálnak velünk. Az egyikőjük határozottan boszorkányszerű. Betonplacc. Focipálya a tűző napon. Itt nincsenek árnyékok, illetve vannak, csak nem az udvaron, hanem benn, belül, mindenkiben. 
Itt vannak azok a gyerekek, akiknek azt mondták, tíz perc múlva visszajövök érted, csak ülj le és várj.         Hát évek óta várnak. És nem jön senki.
Sok a fogyatékos gyerek, akik nem kaptak elég oxigént születéskor, vagy ki tudja, hol születtek. És akiknek sérülések vannak az arcán, a fején, mintha sav marta volna fel.
         Csak azt akarták, hogy vegyük ölbe őket. Nyüzsögtek körülöttünk. Ha megöleltem egy kislányt, mások ellökték őt, és próbáltak odaférkőzni hozzám, hogy most velük foglalkozzam, rájuk figyeljek. Szeretet- és figyeleméhség.
Vadul lökdösődnek, nem figyelnek, magokkal és földdel dobálják egymást, a nagyobbak verekszenek.

Sértettség mindenkire és mindenre. 

Elfordulnak tőlünk és utálkoznak, tíz perc múlva virágot hoznak a kert hátsó részéről, és megölelnek. Próbálnak túlélni. Kettőtől tizenegy éves korú gyerekekkel foglalkozunk, akiknek a nagy része nem tudja, miért is került ide. Csak annyit fognak fel az egészből, hogy ők rosszak, nekik büntetés jár, valamiért nekik ez jutott. Megmagyarázni nem lehet, beszélni erről nem lehet.
          A kerítéshez időnként odaszaladnak gyerekek az utcáról, gyerekek, akiknek van otthonuk, szüleik. Grimaszokat vágnak az árvákra, akik közül a kisebbek bőgnek, a nagyok barackmagokat dobálnak az utcán állókra. 
            Olyan szigeten élnek, ahová a semmiért taszították ki őket a szüleik. Pedig ha látnák őket. A vadul csillogó szemekben rengeteg elesettség, szomorúság ül. Olyan mély csalódottság emberekben, életben, hogy én nem tudom elképzelni, hogy valaha is bízni fognak valakiben.
Az első nap elvették az egyik önkéntes napszemüvegét, aki egyre dühösebb és tanácstalanabb lett. Röhögtek rajta az árvák, élvezték, hogy úgy okozhattak fájdalmat valakinek, hogy elvettek tőle valami fontosat.
               Az árvaházban minden a birtoklásról szól. Akinek több van, vagy akinek egyáltalán van valamije, ami a többieknek nincs, az menőbb. Az kajánul mosolyog a többin. 
Egy új kisfiú sírógörcsöt kapott, amikor vissza akartuk venni tőle a filctollat. Kapaszkodnak mindenbe, bármibe, csak érezzék, hogy az övék. És hogy nem fogják elvenni tőlük, ahogy eddig minden mást abban a pár leélt évükben.
                  Egy szíriai kisfiú, amikor kiejtette az egyik dadus azt az országnevet "Szíria", felordított, állatiasan, üvöltve, mintha nem is egy hatéves lenne, olyan mély fájdalommal, olyan mélyről, ami szinte képtelenség. Percekig csak zokogott, és nem hiszti volt, nem figyelemfelkeltés, az asztal alá bújt és üvöltött, egészen vörös fejjel, az arcán a hegek kifehéredtek. Mit csinálhattak vele Szíriában. Félelemkupacok, amiket felfogni se tudunk, tudok. Később azt kéri, rajzoljak neki balik-ot, halat, ki szeretné színezni. 
Zsinórban nyolc ugyanolyan halat kell rajzolnom, mindenkinek, mert meglátják, hogy Muratnak milyen menő hala van, plusz az a tíz perc, amit csak vele töltöttem.
                 Egy tízéves fogyatékos kislány, aki beszélni sem tud. Vele sokat rajzolok, színezek, ő a titkos kedvencem, igyekszem leplezni a többi gyerek előtt. Rámutat a fára, hogy azt rajzoljak neki, megölel és érthetetlen hangokat ad ki. Egyre jobban színez, a koordinációja gyorsan fejlődik, pedig nem értek hozzá, és három hét után mégis mennyit fejlődött. Gyógypedagógus, pszichológus nem foglalkozik velük. 

Tulajdonképpen senki sem foglalkozik velük.

gyermekonkológia

Egy 5x5 méter nagyságú játszószoba, átlagos berendezés, játékok és túl sok színű ceruza. minden a helyén, akár óvodában. a kézfertőtlenítős tubustól és a cipőre húzható kék plasztik zsáktól meg az infúziós gépektől eltekintve minden normális.
 Szóval egy török kórház harmadik emeleti szobája, játszósaroknak berendezve olyan kettő és tizenhárom év közötti gyerekeknek, akik kemoterápiára járnak. Néhányukon maszk van, néhányuk felhőfehér és kopasz, csak a szemük olyan déli sötétbarna, amiből ki lehet következtetni, hogy nem európai származásúak.
A szemek szinte ugyanolyanok. Mivel nem tudok törökül, ők pedig nem tudnak angolul (hogy is tudnának), a török önkéntesünk pedig rendszerint a számítógépet bújja, idegesítő gyerekdalokat keresve a YouTube-on (mintha egy amerikai film gyerekzsúrján lennénk, tömény habos tortával, kólával és bújócskával) . Szóval szemrebbenésekkel és gesztusokkal kommunikálunk. Már az első félórában rádöbbentem arra, hogy ezek a kisgyerekek bölcsebbek, talán megfáradtabbak is nálam, olyan a pillantásuk, mint idős embereké, akik legszívesebben csak ülnek az ágyuk szélén, és az emlékeikben élnek, miközben azt mondják, még az unokákat, aztán később, a dédunokákat még szeretnék látni. Aztán az unokák esküvőjét. 
Pedig ezek a gyerekek nem élnek velünk. Körülöttük steril fal van. A napjaik fertőtlenítőszagúak. Nem tudják miért vannak ezen a helyen, talán természetesnek is veszik, mert nincs más tapasztalatuk. Ők ebbe születtek bele. Többet tudnak fájdalomról, lemondásról nálam, nálunk, és még csak nem is sejtik, mert túl kicsik hozzá. És mégis. Ezeket a tekinteteket sosem fogom viszontlátni máshol, máson. Fájdalmat látni egy öregember szemében, aki a kórházban fekszik, és ugyanazt a beletörődős fájdalmat, unalmat látni egy ötéves kisfiú szemében, akit egy kórházi játszóházban tanítok meg mozaikképet kirakni.

 Terméseket, faleveleket nem vihettem magammal, mert nem sterilek.

A mi világunk és az övék, mi, önkéntesek pedig itt is ott is vagyunk, csak mi három óra után visszajövünk az egyesületbe hülyéskedni. Ők maradnak. Másnap újrakezdjük.

Az anyukák kinn ülnek a váróteremben, ahonnan a gyerekeket hívják be az újabb vizsgálatokra. Valamennyien mindig ott állnak a játszószoba ajtajában, muszlim nők, talpig beöltözve, a fejükön hidzsáb, csak az arcukat látom.

Fotózzák azt a furcsa európai lányt, aki nem takarja el a szőke haját, aki rövidnadrágban és spagettipántos felsőben van, aki egy mini kocsiban húzza végig a kislányukat a szobában. Mosolyognak, mert a kislány elneveti magát, a fiúk bowlingoznak a srácokkal, és minden gyerekmosoly, minden gyerekkacaj után bólogatnak a szülők és rendkívül hálásak.

Szeretek ezen a szigeten lenni. Szeretek az a pont lenni, amire a gyerekek várnak a kórházban, semmit adok, és mégis olyan hálásak. Az ajtóban pedig állnak a feketébe öltözött nők, figyelnek minket, szeretnek minket. Itt nem érdekli őket, hogy nem takarom el magamat. Itt az nem fontos.

      És mikor elmegyünk, ugyanaz a procedúra - kézfertőtlenítés, egyik lábról le a plasztik zsák, azzal kiléphetek a folyosóra, a másik lábammal a gyerekszobában állok, aztán féllábon egyensúlyozom ki magamat. Aztán kézfertőtlenítés megint, papírzsepivel egy óvatlan pillanatban szemtörlés. 

Mert sírni itt nem szabad, csak az utcán, a buszon.