a köztünk lévő vonalakról

Egy hete kezdtem el dolgozni egy informatikai cég titkárságán. A munkaköri leírásból kiderül, hogy a recepciós-titkárlánykának precíznek, munkájára igényesnek kell lennie, valakinek, aki mindent szépen a helyére tesz, rendbe rak, lefűz, átgondoltan cselekszik, na itt becsuktam a leírást, és visszatettem a helyére.
      Hát ezek, kérem szépen, óriási hibát vétettek, amikor engem vettek fel erre a pozícióra. Ez mind-mind sajna nem igaz rám, bár jó lenne. Persze igyekeztem leplezni a dolgot, de előbb-utóbb kibújt a szög a zsákból, legalábbis annak a lánynak a számára, aki a betanításomat végezte. Nem beszéltünk a dologról, csak láttam rajta, hogy tudja, de könnyen vette a dolgot, jóban lettünk, és közben pedig próbálkoztunk, hogy valami rám ragadjon. Mert minden iratot széthagyok, elfelejtek lefűzni, a postát lekésem, a telefonokat túl gyorsan intézem el, meg sem kérdezem, mit akarnak, már adom is meg az elérhetőségeket, a kedvencem a gyümölcskipakolás a konyhában, rakosgatni a hűvös körtéket, banánt, az jó buli, meg kreatív is, formák, színek, tapintások. 
               
                   De ezenkívül a többi is such a mess, baby. 

Tegnap délután bejött az irodába egy félhosszú hajú pasas, álmatag tekintettel sétált el a pultnál egyszer, kétszer, háromszor, kerestem ki a fényképes telefonkönyvből a nevét. Egyből látszott, hogy egyívásúak vagyunk, szerintem neki is leesett, amikor rám nézett. Laura, a betanítós lány utána azt mondta "ez a pasi egy jelenség, elég fura, neki is megvan a maga világa..." - és jelentőségteljesen elharapta a mondat végét, nem mondta ki, még kinek van meg a maga világa, én meg nem mertem firtatni, nem szeretem, ha csodabogárnak néznek, nem gondolom magam annak, legalábbis picit, szóval néha, de nem szeretem.
Az idő nagy részében nincs teendő,ilyenkor olvasok, már van egy stóc az irodalmi folyóiratokból, amiket magammal viszek. A munkatársak lassan megszokták, hogy a pulton az informatikai - borász - Otthon magazinok közt elkezdtek felbukkanni Jelenkorok, Kortársak. Csak ámulnak, hogy hát ilyen még MA is van? Hogy verseket MA is írnak? Nohát. Állnak a pultnál az infós emberek, és őszinte érdeklődéssel olvasgatják Marno János verseit. Gyönyörködöm a látványban.
Azt hiszem, kedvelnek. Tegnap együtt ebédeltünk, és tényleg érdekelt, mit mesélnek az új számítógépes fejlesztésekről. A használt kávéscsészéket el akartam pakolni, azt mondták, majd ők bepakolják a mosogatógépbe, hagyjam csak. 
Pedig ez is olyan része a feladataimnak, amit normálisan el tudok végezni.

fogjam, fogjad, fogjuk be

Mit gondolsz mire gondolok, azt gondolom amit akarok meg te is, te mire gondolsz, ti mire gondoltok?

Egy galamb nekirepült az ablakomnak, nem hittem, hogy egy galamb ilyen hülye tud lenni, de miből gondolom, gondolod, gondoljuk, hogy véletlenül csinálta, lehet hogy szánt szándékkal, mindenki úgy hal meg, ahogy akar, joga van hozzá, ezért nem ítélem el, de nem is segítek neki. Majd letörlöm az agyfoltokat, azt a keveset, de miért gondolom, gondolod, gondoljuk, hogy neki olyan kevés van, ez negatív diszkrimináció, a pozitív diszkrimináció meg szimplán csalás, nem fair azt mondani, hogy kicsi az agya, mert mindent az emberhez, de például ha egy hangyához, akkor már óriási agya van egy galambnak, egy hangyaagyat meg hasonlíthatok, hasonlíthatsz, hasonlíthatunk a szú agyához, és így tovább. Ha olyan van, hogy lóarcú, lúdtalpú, akkor bálnaagyú miért nincsen, pedig bók lenne, azt mondanám, mondanád, mondanánk, hogy szia, te bálnaagyú, és dicséret lenne, mert egy bálna bazinagy, és akkor az agyát is bazinagynak képzelem, képzeled, képzeljük.  

Milyen lehet egy lóarcú lúdtalpú bálnaagyú lány fiú? 

tiszta lapok, napok

Ez a cím úgy hangzik, mint egy betétreklám.
Ma az jutott eszembe, hogy régebben milyen sokat veszekedtünk az egyik nővéremmel. Naponta körülbelül ötször vágtuk egymás fejéhez, hogy hüllllye vagy és soha többet nem állok veled szóba, és utána nagy robajjal bevágtuk a szobánk ajtaját és megfogadtuk, hogy a másikat ezentúl letagadjuk, nem létezik, és ha anya szól, hogy maradt sütikrém és együk meg, na azt már végképp nem. Annyira előttem van.
    A szobáink elrendezése olyan, hogy mindkettőnknél ugyanott van az íróasztal, egymással szemben, csak a fal van köztünk. Így ültünk sokat, egymással szemben, és mégsem, közben pedig a másikat utálva. Aztán ahogy telt-múlt az idő egy-egy veszekedés után, már egyre kevésbé tudtam haragudni Eszterre. Szóval próbálkoztam, de nem ment, nem tudtam felvenni, folytatni az utálatszálat ott, ahol valahogy elvesztettem. 
Egy idő után pedig már azt vártam, hogy mikor békülünk ki, mert játszani szeretnék, és egyedül nem lehet, meg amúgy is az üveggolyók egy része nála van. De legfőképp, hogy egyedül nem jó játszani. A másik nővérem pedig már türelmetlenkedik, hogy már megint nem bírunk magunkkal és hogy ő is játszani akar. Szóval békülni muszáj. És akkor Eszter kopogtat az ajtómon, beengedem, szevasz, na mit akarsz, igyekszem semleges arccal mondani, de alig leplezem, hogy mennyire örülök neki, hogy mennyire vártam rá. Ő ugyanígy. Hoztam csokit, mondja. Jó, válaszolom. Kibontja. Kérsz belőle? Aha. 
Ha ő nem jött, én mentem át, csokival, játékkal, akármivel, mert képtelenség volt sokáig haragudni a másikra. Mi abban a jó?
Sajnos vagy nem, de azt hiszem, ilyen maradtam. Képtelen vagyok rosszban lenni valakivel, és alig várom, hogy végre kibéküljünk, mert régen úgy volt, napi 5x és a vége mindig közös játék. Évek óta már nem is veszekszünk. Kinőttük?
Akárkinek akármikor akármiért. Ezerszer, naponta 5x, úgy osztom a fehér lapot, meggondolatlanul, gyerekesen. Persze, akinek kell. Mert megesett, hogy hiába vártam, végül én mentem oda, de visszaküldtek. 
Hogy jobb a harag.
Hogy jobb egyedül játszani. 

drága olaszaink

Szeptember óta általános létélményem, hogy amikor azt mondom, olasz szakos vagyok, csodabogárnak néznek. Olasz szakos? És beszélsz olaszul? Igen. Amikor te anno elsétáltál angol/német emelt szintű érettségire, én ugyanezt tettem olaszból. 

És ott mit csináltok? 
Nyelvészet, irodalom, társadalom, művészettörténet, történelem - mind Olaszországról, igen, olasz nyelven. 

Tanuljátok a nyelvet is?
Ez nem nyelvtanfolyam, de igen, hetente kétszer "nyelvfejlesztünk".

 De ez mire jó? Mi lesz belőled?
Fordító- és tolmács, vagy olasz filológus (aki kutatja az olasz nyelvészeti vagy irodalmi összefüggéseket) , mert kapaszkodj meg, ebből van doktori képzés is.

A következő embertípus, aki kinevet, és azt mondja, ez egy pofonegyszerű nyelv. Hát persze, ciao bella, macchina, pizza. 
1.) 14 igeidő van
2.) minden igeidőhöz külön ragozás tartozik
3.) minden szónak külön neme van, amihez egyeztetni kell a mondat többi részét
4.) az elöljárószók használatáról olyan tankönyveket adtak ki, amik csak ezzel foglalkoznak
5.) becslések szerint min. 200 féle olasz dialektus létezik
6.) amikor bizonyos nyelvtani feladatokat mutattam olasz ismerősöknek, azt mondták, hogy "csináljam érzéssel", nekik is csak úgy megy. De valójában fogalmuk sincs, mit miért mondtak-használtak úgy, ahogy.

Szavak, amiknél röhögünk, hogy ilyen egyszerű
la torta - torta
la mensa - menza
la pistola - pisztoly
la mafia - maffia

Szavak, amiknél becsukjuk a könyvet és elmegyünk enni egy fagyit
precipitevolissimevolmente sebbel-lobbal
otorinolaringoiatria fül-orr-gégészet
chiacchierare beszélgetni

régmúlt idejű igealakok: rompere -> ruppi (törni)
                                               dare -> diedi (adni)
                                               dire -> dessi  (mondani)
                                        essere -> ero, fui, fosse, sará (van különböző igealakjai)
                                               ha gatto -> gattone (nagymacska) akkor
                                                    burro -> vaj
                                              burrone -> hatalmas vaj? nem, szakadék
                                                ancóra -> még 
                                               áncora -> vasmacska
és még folytathatnám


Minden, amire megtanított az olasz nyelv:
1.) a nehezen kimondható szavakat megtanultam egy levegővétellel, gyorsan kimondani
2.) képes vagyok egy levegővel végigolvasni 4-5 soron át folytatódó mondatokat anélkül, hogy megfulladnék
3.) az olasz dallamossága kicsit átragadt arra is, amikor magyarul beszélek, és emiatt néha érdekes helyekre teszem a hangsúlyokat a beszédemben
4.) soha nem ejtik a "h" betűt, ezért egy hosszabb nap után képes vagyok olyanokat kérdezni, "mi a elyzet?"
5.)  "Nyáron megyünk Kiscsillag koncsertóra?"
6.) a nővérem keresztfiát véletlenül úgy hívtam "Víncse" (Vince, lehetne a vincere ige E/3-as alakja), aki erre rám grimaszolt és kikérte magának, hogy neki nem ez a neve, majd elrohant.
7.) ha nagyon figyelek arra amikor valaki mesél valamit, bólogatok és azt mondom "sí,sí" és föl sem tűnik, csak ha furcsán néznek miatta
8.) nem idegeskedem amikor késik a metró,villamos, akármi, és mindent elintézek annyival "majd lesz valahogy, majd alakul" és ez működik
9.) ebből következik, hogy sajnos mindenhonnan elkések 
10.) fantasztikus nemtörődöm hozzáállást lehet eltanulni már egy hét kinn tartózkodás alatt is

Az olasz emberkék tényleg segítőkészek és kedvesek, és nagyhangúak és gesztikulálnak. Az ottani nők viszont csúnyák. Nehézkesek, erősek a vonásaik és nagyon erősen sminkelik magukat.  Az olasz férfiakról pedig minden igaz, amit mondani szokás.
Olvassatok olaszul regényeket, mert hihetetlenül szuggesztív ahogy a mondatok visznek magukkal, a sztori érdekessége mellé társul a szöveg lüktetése.
És akkor a versekről még nem is meséltem.

cogito ergo sum*

Olyan akarok lenni, amilyen nem vagyok,

pedig már megszoktam a kert végében álló keresztet

azt hittem, én sem tudok versben hazudni, hát üdv a 

másvilágra, Atilka, ne legyél rám büszke, ne haragudj,

ki fél kitől, én például mindenkitől,

a vonatból láttam egy rózsaszínű házat, semmi sem 

volt körülötte, csak a felázott talaj, Angliából importált

mocsárpárákkal és vonatutas bambulásokkal, 

a semmiben állt, ott akarok lakni, kiköltözni a semmibe,

vagy kiköltözni magamból, unom itt nagyon,

mióta már, hogy magamba költöztem, vagy Budapestre,

lényegtelen, gyenge szabad ötletek jegyzéke

akkor már minimum felégetni

Budapestet

(egy szövegben kétszer idézni mástól szégyen)

de kicsoda én biztosan nem, talán egy gyufát,

ha adnék érte, és később feltakarítanám a hamut,

ingyen és bérmentve, csöndben, mint a felázott 

talaj, a háttérben egy városnyi ember bámul

egy rózsaszínre festett menedékházból,

később keresztre feszítenek,

mikor megtalálják a zsebemben 

az elhasznált gyufaszálat.

*gondolkozom, tehát vagyok (latin)

(2015.03.09. egy vonatúton Pécs-Budapest közt)