Pap Beáról már régóta akartam írni. Mindenki ismeri őt.
A Lidlben találkoztam vele először. A kasszában ült, halott arccal húzta le a vonalkódokat, ugyanolyan kimért mozdulattal pakolta a kenyeret, tejet, stb. balról jobbra.
Vörösre festett haja volt, de felül már elkezdett lenőni egy csíkban, meg zsíros is volt. Az jutott eszembe, hogy talán így spórol, bár nem tudom hogyan működik ez a hajfesték-téma. Meg nem is érdekel. Csillogó kék szemhéjpúder, szóval a szokásos negyvenéves kasszás kinézet, de nem is ez a lényeg. Hanem az az üresség, az a bágyadtság, ahogy ott ült.
Amikor én kerültem sorra, csak bámultam őt, az összes ujján a bizsukat, meg azt a keskenyre húzott száját, és nagyon éreztem rajta, hogy utál mindent, ami körülveszi.
Vajon mit csinál, mikor hazamegy? Elszív egy doboz cigarettát, valahogy látom rajta, hogy cigizős fajta. Tévét néz. Alszik. Bejön dolgozni. És utána az egészet újrakezdi.
A kezembe vágta a visszajárót, föl sem nézett, és már teljesen odavoltam, hogy szegény néni. És hogy meg ne érezze, hogy sajnálom, mert az biztos bántaná.
Ilyenkor jut eszembe, hogy mindenkinek van egy ismerőse, akit imád felemlegetni, hogy "pénztáros,pincér,pultos, mekis, és mégis milyen jól megél belőle, mi meg csak tanulunk". Ezeket az embereket úgy elküldeném valami ilyen munkára, tessék csak kipróbálni. Megélsz belőle, nem? Hja, minek tanulni, ha így is mehet.
Nem dolgoztam sokat, de volt egy olyan, amiről nem akarok itt mesélni, a lényeg, hogy időnként megalázó volt, néha vicces, de nagyon fárasztó - viszont szépen kerestem vele. Egy idő után hiába kaptam meg a keresetemet - rezignált arccal vágtam zsebre, és utáltam, hogy holnap is kell menni. Ne ne ne ne ne.
A helyzet iróniája, hogy rá egy évre egy novellámért kaptam egy hasonló összeget, aminek a témája nagyon hasonlít Pap Bea életéhez. Ugyanolyan összeget, mint azért a ciki munkáért. És akkor azt kérdezik, hogy "ugyanúgy pénz mindkettő,nem?"
Hát nem.
