Két
hete élek Kairóban, sokan kérdeztétek, hogy vagyok, hogy telnek a napok. Ez az
önkéntes munka nem olyan egyszerű, nem olyan előre elkészített, mint
Törökországban volt. Sokat küzdöttem, utána jártam, elkeseredtem, mire sikerült
valami normális és komoly munkát találnom.
Ez
a két hét csupa kihívás, elbizonytalanodás, aztán nagy lelkesedés, várakozás,
majd elkeseredés volt. Közben láttam a gizai piramisokat, Kairót a hatalmas
Cairo Tower tetejéről, partihajóztam a Níluson, láttam a szemétvárosnak
nevezett városrészt, ami egyékbént keresztény negyed, de ezekről majd sorjában,
mert először a munkáról mesélek.
Ami elsőre iszonyú csalódás volt. Az történt, hogy azt ígérték, hogy pszichológus tanulmányokkal mehetek egy menekült klinikára, és ott nagy szükség van ilyen önkéntesre. Aztán kiderült, hogy a „klinika” a menekült központ (Refuge Egypt) egy kis szobácskája, ahova az anyukák hozzák a gyereküket és az orvos megméri a súlyukat, magasságukat, beikszel pár dolgot, és cserébe kapnak pár napra ételcsomagot. Hamar rájöttem, hogy titkárnő lettem; én írtam a naptárba hogy melyik anya mikor jön megint, és én írtam le a menekült sorszámát (!) a gyereknek. Az emberek sorban csak számokká váltak előttem, annyit mondtam hogy kérem a menekült útlevelüket, befirkantottam a számukat, és ennyi. Persze, fontos az adminisztrálás, de sosem értettem, miért jobb egy marha hosszú számsorral ellátni egy négy éves gyereket, mint azt mondani rá, hogy mondjuk Ahmed Mohamed. És így teltek a napok, adminisztráltam, és egyre inkább elkeseredtem, és egyre több hibát is vétettem, mert egyáltalán nem érdekelt és nem kötött le, hogy akkor augusztus 3-án vagy 30-án jöjjenek megint. Arról nem is beszélve, hogy a határidő napló visszafelé van, arab verzió, nagyon vicces. Az év nem januárral, hanem decemberrel kezdődik, visszafelé, na mindegy.
Ami elsőre iszonyú csalódás volt. Az történt, hogy azt ígérték, hogy pszichológus tanulmányokkal mehetek egy menekült klinikára, és ott nagy szükség van ilyen önkéntesre. Aztán kiderült, hogy a „klinika” a menekült központ (Refuge Egypt) egy kis szobácskája, ahova az anyukák hozzák a gyereküket és az orvos megméri a súlyukat, magasságukat, beikszel pár dolgot, és cserébe kapnak pár napra ételcsomagot. Hamar rájöttem, hogy titkárnő lettem; én írtam a naptárba hogy melyik anya mikor jön megint, és én írtam le a menekült sorszámát (!) a gyereknek. Az emberek sorban csak számokká váltak előttem, annyit mondtam hogy kérem a menekült útlevelüket, befirkantottam a számukat, és ennyi. Persze, fontos az adminisztrálás, de sosem értettem, miért jobb egy marha hosszú számsorral ellátni egy négy éves gyereket, mint azt mondani rá, hogy mondjuk Ahmed Mohamed. És így teltek a napok, adminisztráltam, és egyre inkább elkeseredtem, és egyre több hibát is vétettem, mert egyáltalán nem érdekelt és nem kötött le, hogy akkor augusztus 3-án vagy 30-án jöjjenek megint. Arról nem is beszélve, hogy a határidő napló visszafelé van, arab verzió, nagyon vicces. Az év nem januárral, hanem decemberrel kezdődik, visszafelé, na mindegy.
Azt
mondták, hogy majd meglátom vasárnap, a másik klinikán, az már tényleg klinika
lesz. Reggel egy órán át keresgéltük egymást Johnny-val, mert rossz az angolja,
és elfelejtette mondani, hogy a metróállomás, ahol találkozunk kell, három,
azaz 3 névvel rendelkezik, és teljesen összezavart, hogy a tér különböző
pontjain más nevek vannak kiírva, véletlenül sem az, amelyiken ő hívta. Két
órás késéssel értünk oda. És akkor kiderült, hogy szó sincs klinikáról, hanem
egy menekült óvoda szobájában leszünk, és ugyanazt csináljuk, mint előtte.
Egész héten erre a napra vártam. A könnyeimmel küszködtem, addigra már az is
nagyon zavart, hogy az utcán állandóan ciccegnek, utánam szólnak, hogy Welcome
to Egypt, Hi, és bámulnak, pedig a lehető legegyszerűbb hosszú ruháimban járok.
Szóval addigra már utáltam az egészet. Arra gondoltam, hiba volt idejönni,
ezért.
Kitaláltam,
hogy elmegyek egy másik önkéntes projektre is, a gyermek onkológiára, ott
leglaább lenne esélyem gyereket látni és foglalkozni vele. Nem mondtam a
projekt menedzsernek, de kikutattam, hogy juthatok oda, készültem origamival,
mindennel. Reggel időben keltem, izgultam, és nagyon lelkes voltam, hogy talán
most jó lesz. A kórházhoz vezető út borzalmas volt. A metróról leszállva
gusztustalan utcákon kellett átkeverednem. Földutak voltak, szemét, leomlott
épületek és nagyon koszos ruhájú emberek ittak fekete teát törött műanyag
székeken. A kórház mögötti téren pedig egy húspiac volt. Ez a piac poros
pultokból állt, és hatalmas bárány – meg állat tetemek lógtak kampókon, csupa
nyers húsdarabok, lábak, egy talicskányi bárányfej mellett is elsétáltam, amin
döglegyek hemzsegtek, és egy szemétkupacon pedig csakúgy oda volt hajítva valami
állati tetem, amit macskák ettek. Az út különböző pontjain pedig egész belső
szervek voltak eldobva, azt is macskák meg kutyák ették. És nagy bűz volt,
levágott hússzag, meg por, és baromi hőség. Hűtő sehol. Amerre néztem,
mindenhol ezek a fél állatok lógtak, vagy lábak, oldalak, és a szag annyira
erős volt, nagyon siettem, és émelyegtem.
A
kórház önkéntes részlegén kérdezték, hogy honnan jöttem, mondtam, hogy Aiesec.
Kérdezték, hol a projekt menedzserem, azt hazudtam, hogy nem volt most ideje
elkísérni. Kínos volt, és nem hittek nekem, ezért végül felhívtak valakit telefonon
az Aiesec irodából. Végül kitöltettek velem egy jelentkezési lapot, azt
mondták, három hét múlva hívnak, most pedig viszlát, menjek haza. Még
erősködtem, hogy három hét sok, de már megint bőgni akartam, hogy hiába
terveztem meg jöttem ennyit, tök fölösleges volt. Hazafelé azért sírdogáltam a
metrón. Nem értettem, hogy lehet, hogy most annyira nehéz elintéznem, hogy jó
önkéntességet csináljak. Még sosem fordult elő velem, hogy nem volt elég vagy
jó önkéntesség. Ahhoz szoktam, hogy szívesen látnak, és hogy hasznos vagyok.
Itt pedig sorra kaptam az üres ígéreteket, elutasításokat, akkor már egy hete
próbáltam minden helyet, megoldást, de sehol semmi eredmény nem volt. Közben
meg csak bámultak az utcákon, és nem volt sosem nyugalom, azt éreztem, mindig
csak néznek, és lehetetlen egyedül lenni. (A hostelben tizenketten lakunk egy
szobában.) Elegem volt, de NAGYON. Azóta azt gondolom, ez egyfajta lecke volt
Istentől. Az elején, amikor még nem voltam benne biztos, hogy ez az utam, és
pszichológusnak kell tanulnom, meg terepen dolgozni, menekültekkel mondjuk,
akkor az imákban kértem Istent, mutasson irányt. Fogalmam sem volt róla, hogy
ez nekem való lesz, vagy képes vagyok néha nagyon nehéz történeket
meghallgatni, vagy szembesülni üres tekintetű gyerekekkel, akik nem játszanak,
és nem esznek. És akkor nagyon könnyen ment minden, mintha Isten azt mondta
volna, rendben, Anna, most elindítalak és megmutatom, milyen sok dologra
lehetsz képes.
Mintha
ez az elmúlt két hét pedig egy kérdés volt: megkaptam a kezdő lökést, kezdő
segítséget, de vagyok-e olyan erős, hogy magamtól is kiálljak mellette? A többi
önkéntes társam, mikor kiderült, hogy az árvaház vagy a többi cég sem az aminek
mondták, egyszerűen eldobták magukat, hogy hát, akkor két hónap hesszelés van,
kit érdekel. Csak én voltam olyan bolond, hogy a partikról időben eljöttem,
korán keltem, és fél napokat úton voltam, és nem tudtam beletörődni abba, hogy
nincs mit tenni. Azt gondolom, próbatétel volt; hogy kitartok-e, hogy
végigcsinálom-e ezeket az ocsmány húspiacos – elutasítós utakat vagy sem. A
napok nagyrésze elkeseredésekkel végződött, meg azzal, hogy azt mondogattam, én
csak azért sem fogom elcseszni az időmet egy egyiptomi balkonon, én segíteni
jöttem.
A
kórházas történet után pedig, ahogy ültünk ezen az ominózus balkonon, a többiek
kíváncsian kérdezték, hogy most mihez kezdek. Szinte minden önkéntes
figyelemmel kísérte ezt az elszánt szélmalomharcot, amit az egyiptomi cégekkel
vívtam. Akkor pedig azt mondtam, hogy abbahagytam a kedves köreimet, holnap
elmegyek a Refuge Egypt központba, ahol az álklinika van, és ott van egy tér,
ahol az anyukák a gyerekeikkel reggel 9-től délután 3-ig várnak, hogy sorra
kerüljenek végre, tehát van ez a tér, és én leszarok minden orvost, főnököt, és
odamegyek, és egész nap ott leszek velük, és ott fogok foglalkozást tartani, ha
elküldenek is miatta. Ezzel belázítottam egy török lányt is, aki másnap velem
jött. Talán nem meglepő, hogy a munkahelyen senkit nem érdekelt, hogy nem
mentem be a szobába, nem kerestek.
A
téren több mint húsz szudáni, eritriai, etióp gyerek volt, a kisbabáktól a 7
évesekig. Először origamiztunk, előtte éjjel sokat készültem, meg vettem
ceruzát, lapot, hegyezőt, vágtam és hajtogattam és színeztem. Az origami
annyira nem jött be, mert túl kicsik voltak hozzá. Tolmács nincs, arabul tegnap
ragadt rám pár vezényszó, és egész nap kint vagyunk a hőségben. A terep nagyon
nehéz. Az origami után aztán színeztünk, csináltunk pár mozgásos gyakorlatot,
és így el is telt az idő. A gyerekek nagyon cukik voltak, és hálásak, sok
puszit, ölelést kaptam tőlük! Volt néhány gyerek, akiken nagyon látszott, hogy
komoly problémájuk van. Ők általában egyedül állnak vagy ülnek valahol
mozdulatlanul, és csak merednek előre nagyon üres tekintettel és lefittyedt
szájjal. Mikor leültem melléjük, engedték, hogy belenézzek a szemükbe. Láttam,
hogy nem valami fogyatékosságról van szó; hanem trauma, valamifajta depresszív
sokk lehet, az látszott rajtuk.
Az
angolul beszélő anyukák azt mondták, sok gyerek nem hajlandó enni, vagy
kihányja. Sokan nem játszanak, és csak sírnak sokat, és kérik őket, hogy
költözzenek vissza Szudánba. A legtöbben egy éve élnek Kairóban. A családok
legtöbbször öt-hat kisgyerekből és az anyjukból állnak, az apáról a legtöbb
esetben azt hallottam, hogy Szudánban van és háborúzik. Sokan együtt bérelnek
ki valami kis lakásszerűséget más anyákkal együtt, és ketten mondták, hogy
takarítónők, egy fodrász és egy hennafestő is volt, vagy alkalmi munkákból
élnek, de a legtöbben nem találnak semmit, meg nincs idejük sem, mert a
gyerekeikkel vannak, pénzük meg nincs óvodára vagy más megoldásra. A másik,
hogy a téren szinte csak keresztény nőkkel találkoztam; azt mondták, sokszor
bántják őket a vallásuk miatt, gyakran megdobálják őket szeméttel, nem engedik
őket megfogni tárgyakat, nehogy beszennyezzék. A bőrszínűk miatt pedig a
gyerekeiket közösítik ki, verik meg más egyiptomi gyerekek. Megdöbbentő volt,
hogy ezeket a történeteket pedig mindig mosollyal zárták, és azt mondták, Jézus
velük van, a szívükben hordják, ezért nem eshet komoly bántódásuk. Nagyon
hisznek abban, hogy ez csak időleges. Elképesztően erős nőkkel találkoztam,
akikre igazán felnézek. Törökországban más volt, ott a szír családok keserűen
zárták le a történetmesélést, valami keserű és reménytelen várakozással, hogy
majd jobb lesz, persze, de nem mosolyogtak, és helyette legyintettek. Itt másak
nagyon. Biztos vagyok benne, hogy a hitük segít, ezért azt is erősítettem bennük,
meséltem, hogy én is katolikus vagyok, és az elmúlt napok másik tanulsága az
volt, micsoda erőt ad Isten azoknak, akik igazán hisznek benne. Valahogy
tényleg volt egy nyugodt, biztató kisugárzásuk ezeknek a nőknek.
A
szerda és a csütörtök így telt; sok hálás és nagyon aranyos, gyönyörű afrikai gyerek
és kisbaba, meg nehéz sorsú és furcsamód mosolygó anyukák.
A téren leszek ezentúl heti három napot. Ebben a posztban ezt szerettem volna elmondani nektek, hogy sikerült jó munkát találnom, ami nagyon szép és komoly feladat, amiért megérte annyit keresni és küzdenem.
A következő posztban pedig hozok történeteket, amiket szudáni nők meséltek nekem.
A téren leszek ezentúl heti három napot. Ebben a posztban ezt szerettem volna elmondani nektek, hogy sikerült jó munkát találnom, ami nagyon szép és komoly feladat, amiért megérte annyit keresni és küzdenem.
A következő posztban pedig hozok történeteket, amiket szudáni nők meséltek nekem.