2015. május 29., péntek

elrabolnak a törökök

Amikor másfél hónappal ezelőtt kijelentettem, hogy nyáron elutazom két hónapra Törökországba hogy önkéntesként dolgozzam, kisebb szó-aggódás-kiakadás lavinát indítottam el.
      
-Nem vagy begazolva?
-ILYEN helyre mész?
-Mi lesz ha megerőszakolnak, lelőnek, elfognak? 
-Bele fogsz rokkanni pszichésen! (gyermekonkológián fogok dolgozni)

Két hónapja hallgatom az utópisztikus forgatókönyveket, tegnap már elnevettem magam, képtelenség, micsoda fantáziátok van, én ennyi gonoszságot magamtól nem tudnék kitalálni. Volt itt minden; cserbenhagyás,kirablás,utcán hagyás,kihasználás,reptéren otthagyás, túszul ejtés.

félelemérzet

Csak menni akarok. Elindulni. Ott lenni. Gaziantepben. Az onkológián, gyakorlatban kipróbálni amit elgondoltam játékokat, rájönni hogy mit csinálok rosszul, tanulni belőle, javítani, begyűjteni a leghalványabb örömöt is amit sikerül generálnom.

Miért mész el?

A tízforintos kérdés, amit mindig feltesznek nekem. Ezt nehéz megmagyarázni, egyszerűen csak érzem, hogy most ott a helyem, most oda kell mennem. Most oda hívnak, ezt a szerepet töltöm be. Csak érzem, hogy ennek így kell lennie, nem máshogy. Amikor beadtam a jelentkezésemet, a leghalványabb kétségem sem volt afelől, hogy helyesen cselekszem-e. Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor érzi, hogy mennie kell, valami újat kipróbálni, benne lenni, máshol lenni, mást csinálni, mást tapasztalni mint egyébként. Máshol lenni és mást csinálni.

Szóval így állunk. Hétfőn, június 1.-jén 11:40 perckor elhagyom Magyarországot. Augusztus közepén jövök haza. Addig is a blog hellyel-közzel működni fog, bár inkább török-önkéntes-onkológiás élményekkel lesz tele.

Köszönöm, hogy figyeltek rám.