2015. február 26., csütörtök

közös ismerősünk

            Pap Beáról már régóta akartam írni. Mindenki ismeri őt. 
A Lidlben találkoztam vele először. A kasszában ült, halott arccal húzta le a vonalkódokat, ugyanolyan kimért mozdulattal pakolta a kenyeret, tejet, stb. balról jobbra. 
            Vörösre festett haja volt, de felül már elkezdett lenőni egy csíkban, meg zsíros is volt. Az jutott eszembe, hogy talán így spórol, bár nem tudom hogyan működik ez a hajfesték-téma. Meg nem is érdekel. Csillogó kék szemhéjpúder, szóval a szokásos negyvenéves kasszás kinézet, de nem is ez a lényeg. Hanem az az üresség, az a bágyadtság, ahogy ott ült.
Amikor én kerültem sorra, csak bámultam őt, az összes ujján a bizsukat, meg azt a keskenyre húzott száját, és nagyon éreztem rajta, hogy utál mindent, ami körülveszi. 
    Vajon mit csinál, mikor hazamegy? Elszív egy doboz cigarettát, valahogy látom rajta, hogy cigizős fajta. Tévét néz. Alszik. Bejön dolgozni. És utána az egészet újrakezdi. 
    A kezembe vágta a visszajárót, föl sem nézett, és már teljesen odavoltam, hogy szegény néni. És hogy meg ne érezze, hogy sajnálom, mert az biztos bántaná. 
Ilyenkor jut eszembe, hogy mindenkinek van egy ismerőse, akit imád felemlegetni, hogy "pénztáros,pincér,pultos, mekis, és mégis milyen jól megél belőle, mi meg csak tanulunk". Ezeket az embereket úgy elküldeném valami ilyen munkára, tessék csak kipróbálni. Megélsz belőle, nem? Hja, minek tanulni, ha így is mehet.
Nem dolgoztam sokat, de volt egy olyan, amiről nem akarok itt mesélni, a lényeg, hogy időnként megalázó volt, néha vicces, de nagyon fárasztó - viszont szépen kerestem vele. Egy idő után hiába kaptam meg a keresetemet - rezignált arccal vágtam zsebre, és utáltam, hogy holnap is kell menni. Ne ne ne ne ne. 
A helyzet iróniája, hogy rá egy évre egy novellámért kaptam egy hasonló összeget, aminek a témája nagyon hasonlít Pap Bea életéhez. Ugyanolyan összeget, mint azért a ciki munkáért. És akkor azt kérdezik, hogy "ugyanúgy pénz mindkettő,nem?" 
Hát nem.

2015. február 23., hétfő

ezer főre terítek

Az oldal immáron elérte az 1.000 fős látogatottsági szintet. Köszönöm, tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyien követitek majd az agyömléseimet. 
A statisztika szerint, mert itt ilyen is van ám, a visszatérő vendégek közül
- a legtöbb magyar
- 17 amerikai
- 9 német
- 1 maláj
- 6 angliai
- 3 ausztrál
A legnépszerűbb bejegyzések
1. fizikául bölcsész szájjal
2. a lebutított Schopenhauer
3. a cukorkagyöngyös fagyik esete
A legtöbbet a bejegyzéseket és a verseket nyitjátok meg. Apropó, versek: szoktam vinni folyóiratoknak, és azokat nem rakhatom fel ide. A legtöbb körforgásban van, (itt is riszálok vele egyet meg annál a szerkesztőnél is) ezért a blogra csak azokat rakom fel, amikben biztos vagyok, hogy nyomtatott formában sose fognak megjelenni. Szóval ezeken kívül még rengeteg van - csak azok nem publikusak, elnézést érte.
Az ezer fő örömére ezt a 6 tételt nektek adom, amiért ilyen klasszak vagytok! Köszönöm szépen!


ha egyet is


1
magadhoz hívsz
 mint festő a naplementét
egyszer lefestettél és már
el sem tudod képzelni
nélkülem a tájat

2
megszeretted,
hozzám szoktál,
pedig a kertben
már félig
 elolvadt a hó

3
ami egy csíkban
nikotinsárga
mint az Astoria
délután

4
a Deák-térről annyit tudok
hogy ott a fák esténként
lila fénnyel világítanak

5
ha csak egyet is
a homlokzatok mintái
közül ha csak egy
villamosmegállót
egyetlen egyet

6
akkor a többit is
úgy fogadod el
hogy egészben lásd
bennük magadat

(2014. szeptember)



2015. február 18., szerda

Bergson kezében az idő

A barátnőmmel mindig úgy ültünk fizika - és töriórákon, hogy a karóráját bámultuk. Időnként szenvedő grimaszokat vágtunk egymásra, vagy ráfirkáltuk egymás füzetére, hogy még hány perc van vissza.
   Aztán fogtam magam, és soha többet nem játszottam ilyet. Megkértem arra, hogy ne mondja meg, mennyi van vissza, jobb nem is tudni, csak ülni ott, úgy tenni, mint aki   figyelni, jegyzetelni. Valahogy azt vettem észre, hogy egy árnyalattal gyorsabban telnek a percek.
Az egyetemen sincs nálam óra. Van karórám, de alig hordom. Tulajdonképpen kijelenthetem, hogy számomra abszolúteteljesenmindegy, hány óra van. Kit érdekel? Ja igen. Notorious elkéső vagyok. De tényleg. Mindig, mindenhonnan, az sms-eim 3/4 azzal van tele "bocsi, kések 5 percet mindjárt ott vagyok". Kínos. Kínos.
Az időkezelés. Nem itt fogom megváltani a világot, egyetlen blogbejegyzésben. Nem fogom senkire rátukmálni a saját beteges világnézeteimet. De imádom figyelni, ahogy emberek ideges arccal nézegetik a karórájukat, a mobiljukat, mondjuk a megállóban. Legszívesebben megkérdezném: attól gyorsabban jön majd a metró? Én itt vagyok. Én idejöttem időben, innentől kezdve az események történése nem rajtam múlik. Ez viszont egy másfajta probléma, amiről szintén remek dolgokat lehetne, kellene írni. ( lsd. a lebutított Schopenhauer részt)
    Szóval Bergson bácsi azt mondja, van a belső, szubjektív idő, a saját érzékelésünk szerinti, meg az objektív, amennyit mutat a laptop kijelzője. És itt vagyunk mi, bizony. Mellettünk percek folynak el lassú ütemben, mi pedig úgy érezzük, hogy már legalább egy óra. Mint egy héliumos lufi, amiben más tömegszámú anyag van, mint a "kinti" levegő. Csak mi nem szállunk el. Milyen kár.
    És itt vissza is kanyarodnék a "nézzük folyton hány óra van" részhez: mivel roppant idegesítő szembesíteni magunkat azzal, hogy nem történik semmi de semmi, sokkal egyszerűbb ignorálni az egyik időt. A szubjektivitást nem tudom hogyan kell legyőzni - ha valaki rájön, ossza meg velem is. Mindenesetre már dolgozom az ügyön. 
          Viszont a külső időt pofonegyszerű megszüntetni. Legalábbis addig, amíg nincsenek határidők, beadandók, fordítások, latin, francia, olasz igeragozós táblázatok és pont hétvége van, és senkivel nem találkozunk, és sehová sem megyünk és nincs áram. Mondjuk vasárnap. 
   Annak szép a hangzása.


2015. február 16., hétfő

A lebutított Schopenhauer

- Hol a sapkád?
- Nem tudom.
- Nem érdekel? Nem keresed meg?
- Minek? Majd előkerül, ha akar. 

Ez a dialógus kb. másfél éve játszódott le köztem és anya közt, aki erre azt mondta, hogy nem vagyok normális, majd nem firtatta tovább a dolgot. Sejtette, hogy megint (vagy még mindig?) rám tört valami újfajta világmegváltó életszemlélet.
Azóta ezt a "majd előkerül, ha akar" dolgot kibővítettem minden másra is, és most már úgy hívnám "úgy történik, ahogy lennie kell." - elveszik? elveszik. eltörik? eltörik. nem sikerült? nem sikerült. 
   Szépen tudomásul vesszük, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt mi elterveztük (mert ki vagyok, hogy majd pont én döntsem el? belerakom a legjobb tudásomat, és majd alakul) és PONT. 
Persze nem arról van szó, hogy cöhh, holnaptól nem dolgozom, nem tanulok, szarok rátok. Csak éppen nem fogok azon siránkozni, hogy megint éppen lekéstem a villamost, és megint rohanhatok, hogy már megint leejtettem a lábasaimat a folyosó közepén, hogy a meleg víz elfogy 23.00 után, és egyébként is, ellopták a mobilomat. Ezek mind-mind velem történtek meg. És döbbenetes fapofával tudom azt mondani 
                                               "hm, mindegy. így kellett lennie." 

Schopenhauer persze sokkal-sokkal radikálisabb. Aszondja: semmi nem fontos az életben, egy baromság az egész ittlétünk, skacok, húzzátok ki valahogy. Ne ragaszkodjatok semmihez (ez még elfogadható), és mondjatok le minden élvezetről. A természet vicce az emberi faj. 
Csakhogy az a helyzet, hogy ha úgy élünk, mint a filozófus bácsi javasolja, akkor sajna olyan kietlen és fekete életünk lesz, mint a sivatagi, összeszáradt kövirózsák belseje. Inkább maradjunk a lebutított verziónál. 
Take it easy. Csak semmi aggodalom. Mindig minden a helyére fog csúszni. Ahogyan lennie kell. 

2015. február 15., vasárnap

afterparty

Döbbenetes, milyen arcok vannak összezsúfolva a szórakozóhelyeken. Mindig úgy jövök haza egy-egy buliról, hogy arra gondolok, mennyire szeretem az embereket, akikkel ilyesfajta beszélgetésekbe lehet bonyolódni. Összegyűjtöttem néhány emlékezeteset, jó szórakozást Nektek!

"-Heló, szerepeltem a Való Világ 6-ban!
- Erre nem lennék olyan büszke.
- De láttad?
- Nem nézek tv-t, Fanni, te ismered?
- Én sem nézek tv-t, fogalmam sincsen."
Erre kaptunk egy nagyon furcsa grimaszt, és felszívódott a srác, pont úgy, ahogy érkezett.

A leglényegretörőbb: 
"-Szia, van pasid?
(aki így kérdezi, annak) - Van!
- Jó, akkor heló!"

Egy nagyon-nagyon menőcsákótól idézem: "...elkezdjük ezt a 3D nyomtató projekt bizniszt és ha szóltok, nálam kinyomhatjátok magatokat 3D-ben."
Szintén ettől a sráctól: "én ilyen hip-hop zenét hallgatok" {a "hop"-ot úgy ejtette, ahogy írják, és nagyon gyorsan}

"-Szia, bejövök neked?
 - Nem.
 - De nekem te bejössz.
 - Nem értem a logikai kapcsolatot a két mondat között.
 - A micsodát?
 - Áh, lényegtelen!"


"-Heló, hogy hívnak?
 - Teréz.
 - Hol laksz?
 - A Teréz körúton."
Föl sem tűnik neki, ugyanúgy folytatja tovább a kérdezősködést. Öt perc múlva kérdezi, hogy hogy is hívnak, mert elfelejtette. Azt válaszoltam, hogy Klára. "ja igen, tényleg!"


"Tűzoltó akartam lenni, de az nem jött össze, ezért uszodamester lettem Bécsben."


 "-Van kedved találkozni velem holnap?
  - Nincsen.
  - Hát ez nagyon határozott volt.
  - De nem a véleményemre voltál kíváncsi?
  - Nem."


Egész este egy nagyon kedves társasággal táncoltunk, mikor megkérdeztem:
"-És ti egy baráti társaság vagytok?
 - Félig-meddig. A magyar pankrátor válogatott tagjai vagyunk, egy csapatban edzünk."
 Nem hittem el. Másnap lecsekkoltam neten a honlapot amit mondott - és tényleg ők voltak rajta! De legalább tudok nektek ingyen jegyet szerezni a mérkőzésekre...


"- Nekem a kicsit butuska lányok jönnek be. Olyanok, mint te.
  - Miből gondolod, hogy buta vagyok?
  - Mert szőke a hajad." 

2015. február 13., péntek

kritikusokkritikák

Már régóta készültem arra, hogy egybegyűjtsem az összes eddigi kritikát, amit valaha is mondtak az írásaimról - igazán szórakoztató összeolvasni őket, szinte tudathasadásos létérzést idéz elő. És hogy lássátok, miért nem érdemes teljesen, minden átgondolás nélkül akármilyen rossz avagy jó kritikát fogadni. Ma így, holnap úgy. Ki így, ki úgy. Mi pedig csináljuk azt, amit eddig, úgy, és olyan erővel, mint eddig, mert örömöt okoz, mert nem lehet nem csinálni.
     Szerkesztők, írók, költők, folyóiratok nevét sehol nem írom ki, mert lényegtelennek tartom.

"Korosztálya nagy része hasonló verseket, prózákat ír. Ez persze nem baj, de ha komolyan gondolja az írást, akkor meg kell szabadulnia a közhelyektől. Feltétlenül szeretném segíteni az indulásodat, mert tényleg tehetségesnek tartalak. Lenyűgöző munkát végzett - köszönöm szépen! Sajnos azonban szerkesztőségünk egy része nem teljes elismeréssel fordult a versek iránt, így nem tudjuk őket közölni. Kérem, véleményünket ne vegye nagyon rossz néven.  Úgy látom, ugyanaz az elhivatott pontosság és szelíd figyelem bújik meg a munkáiban, mint a személyiségében, a jelenléte szép komolyságában. - Nem lennék meglepve, ha a (folyóirat cím) hasábjain idővel a Vörös Anna lenne az egyik visszatérő szerzőnév. Nagyon-nagyon tehetséges vagy...életszerűtlenek a párbeszédek, nem pontos a környezetfestés sem, egyszerűen nem ilyenek - még csak a sztereotípiák szintjén sem - a konyhás nénik. Prózájában könnyedén teremt egy egész, zárt világot. Nem rágja szájba a karaktereket, hanem megjeleníti őket. Nagyon erős, nagyon. Minden versedben ott van az a kis plusz, ami kell. Van magában szufla, nem is kevés. Nem tudtak meggyőzni a közlésről --- mintha még a "szikra" nem lenne meg... Világot teremt a novellájában. Számomra a versei kissé túlstilizáltnak tűnnek föl, olykor "túllőtt" képekkel, túlzásokkal. Szerkesztőségünknek az a véleménye, hogy kifejezetten tehetséges, és érdemes folytatnia az írást. Két versét választottuk ki közlésre...kérem, írja meg a címét, ahová majd a tiszteletpéldányt küldhetjük.  Verseit Nem fogjuk közölni." (a nagybetű egy hétig fájt, most már nevetek rajta)

Hát ennyi lenne, most csak ennyire futja. 

U.I.: raktam föl néhány verset - főképp azokat nézitek a statisztika szerint. Köszönöm! És nagyon szép így, olvassatok verseket, olvassatok verseket, olvassatok verseket, olvassatok verseket, de ne csak tőlem, mert ezek még nem teljesek.




2015. február 11., szerda

fizikául bölcsész szájjal

Alapvetően háromféle ember létezik a Földön: 
csoport 1.: akik imádják a fizikát
csoport 2.: akik utálják a fizikát "a tanár miatt"
csoport 3.: akik utálják a fizikát "mert nincs hozzá tehetségem"
Észrevettétek már, hogy a definícióknak micsoda filozofikus mélységei vannak? Sì sì, igen igen. Az összes fizikusnak adnék egy filozófia diplomát is. Ráadásul ELTE diplomát. (megvolt a reklám helye)
         A maghasadás elmélete meglehetősen egyszerű: itt áll előttünk Kiss Pista, mezei nevén 235-ös urán izotóp, aki megérzi Nagy Manci (becenevén: neutron bébi) kisugárzását. Manci olyan kegyetlenül jó csaj, hogy Pista elkezd miatta megváltozni, mert hát elég nagy bunkó volt előtte, és nem akar rossz színben feltűnni Manci előtt. A haverjai cikizik, és a nagy változás miatt már 236-os tömegszámú izotópnak csúfolják. Manci elkezd érdeklődést mutatni Pista irányába, aki erre fellelkesül, "rezgésbe jön" - lám, nem volt hiába az erőfeszítése! Ekkor egész lénye megváltozik - a fellelkesültség miatt az egész lénye, atommagja megváltozik. 
Na és mi lesz a haverokkal? Háhá. A haverok miatt Pistában igen nagy feszültség keletkezik, az egyik része Mancihoz húzza, vele akar több időt tölteni, a másik fele pedig a barátaival. Mindez már-már skizofrén állapotba hozza Pistát, akiben ott van azért a józan, racionális ész is (egyszerűbb nevén Coulomb-taszítás). Pista leül gondolkozni, agya, a Coulomb-taszítás azt javasolja neki, végképp szakítson ezzel a haverok vagy Manci dilemmával - Pista sajna döntésképtelen, ezért "nagy sebességgel szétlökődik" a lelke.
        Pista végül elhatározza magát, és Mancival összejönnek, a magreakciójuk során a két lélek "(atommag) közt egyre nagyobb fajlagos energiájú (mélyebb energiájú) állapot jön létre. Ez megfigyelhető a kötött rendszerek esetén általánosan megfigyelhető energiaminimumra törekvés elvével." - ja igen, 20 évnyi házasság után az ember már a minimummal is beéri - Manci sört visz Pistának, aki cserébe nem horkol olyan hangosan éjszaka.
        Persze a végének happy endnek kell lennie, ezért találták ki a magfúziót. Pista és Manci szerelméből pedig egy harmadik atommag, akarom írni, gyerek lesz. 
         A radioaktív sugárzás az önbizalom hiányos és a határozott emberekről szól. A stabil atommaggal (lélekkel) rendelkező emberek bomlását még nem figyelték meg. Az instabil atommagok viszont minden külső beavatkozás nélkül is keresik, hogyan tudnának mások lenni, elhagyni magukat, és végül megváltoztatják a lelküket. Ezeknek az embereknek a kisugárzása is másmilyen lesz - erősebb, nagyobb, fényesebb. Mert mertek változni.
      Hogy hányas voltam fizikából? Mindig görbült. És nekem ennyi bőségesen elég volt. Egyébként a 3. csoportba tartozom.




2015. február 10., kedd

mossák a fejemet

             Van egy fogadott nagypapám. A lelki nagypapám. Úgy hívják, Bertók László. Nem szeretném magyarázni, kicsoda-micsoda, aki tudja, tudja, aki nem, nem baj. Majd egyszer elmesélem, hogyan vetődtem hozzá.
              A fogadott nagypapámtól tegnap jó nagy fejmosást kaptam. Mobilon. Igaza volt. Ez már egyébként hónapok óta levél-képeslap-telefon- és meglátogatásaim témája. 
Idézem: "A lényeg, hogy belülről épüljön, alakuljon, keményedjen, s hogy megtalálja a saját hangját." 
          A saját hang, ójaj, na igen. 
Hogy nincsen saját hangom. Nem elég erős, nem elég kemény, nem elég kiforrott, nem elég és nem elég és nem elég JÓ. Szóval nem elég minden. Valamit találjon ki, valahogy érezzen rá a saját stílusára, "mert már ideje", de ezt elharapta, nem mondta ki. "Remélem, hamarosan küld olyan verseket, amik erősebbek, amik jobban átjönnek. "  Nem produkál mindig ugyanolyan színvonalat. A saját hangját, a saját hangját, nagyon remélem, hogy egyszer megtalálja. 
        Mintha már legalább hatvanéves lennék, és egy csoportterápián ülnék, és Bertók tovább fejtegette, hogy kevés vagyok, hogy "látom, hogy nagyon szép sikereket ér el. De ennél több kellene." Nem kérdeztem meg, hogyan, mert az már végképp úgy szólt volna, mint annak az alkesznek a kérdése, aki már annyira hozzászokott a napi adagokhoz, hogy el sem tudja képzelni, hogy a tejeskávét lehet rum nélkül is inni.
        A hasonlatai gyengék. Helyeseltem. Igen, igen, a hasonlatok... sose kaptam tőle ekkora fejmosást, voltak írások, amikre fekete pontot adott, áthúzott, azt mondta, felejtsem el, egy sort se használjak fel belőle újra. De ilyen nyersen még soha. Mint aki már lemondott rólam.
         Ma nagyon szigorú voltam magával, fejezi be, de meg kell értenie, hogy magáért teszem. Megértem. Hát hogyne. Csak belém fagytak a szavak, mint a Balatonba a parti kövek. Egy darabig úgy ülök le fehér lap elé, mint aki félve botorkál befelé a tóba, tengerbe, medencébe, és nem tudja, hol, és mikor fog annyira elmélyülni, hogy belefullad.

   

2015. február 8., vasárnap

Már köszönünk egymásnak

                Szeptemberben megismertem a coliban egy lányt, akivel nagyon szerettem volna jóban lenni. Szimpatikusnak meg belevalónak tűnt, "tökösnek", és elvontnak. 
Egyszer összefutottunk a körtéren, ő is jött hazafelé. Odamentem hozzá, először úgy tűnt, azt se tudja, ki vagyok (pedig már bemutatkoztunk egymásnak!), de beszélgetni kezdtünk. Csak ímmel-ámmal válaszolgatott, és észrevettem, hogy tetőtől-talpig méreget. Megnéz magának, végigmustrál, mint a turiban a pólókat. Hogy méret vagyok-e. Valószínűleg nemmel felelt magában, és ezért távolságtartó, rideg maradt. Gyorsan elköszönt, és elsietett, na őt is jól elijesztettem, gondoltam magamban, és hogy persze semmi gond. Mindig rájövök, hogy azokkal, akik valami művészeti tevékenységet folytatnak (antik szobrokat rajzolgat, ami különösen megfogott benne), nem tudok jól kijönni. Illetve én szeretnék, de ők meg - leírni is nehéz - lenéznek. Még nem találtam jobb választ: mert nem nézek ki úgy, nem lóg a nyakamban háromféle talizmán, nem vágok fura arcokat, a hajam nincsen furcsa stílusban levágva, ráadásul szőke. Szóval, első blikkre mindig leírnak, mert teljesen átlagosan nézek ki.
       Ez a lány utána nem köszönt vissza soha. És elkezdtem sportot űzni ebből, kifejezetten élveztem a dolgot, a viselkedése olaj volt a tűzre. Jó hangosan, előre köszöntem, mosolyogva, és a hatás sosem maradt el: megzavarodva, gyorsan és lesütött szemmel ment tovább. A körtéri fölényessége néhány ilyen alkalom után teljesen eltűnt, vagy csak idiótának nézett, nem tudom, mindenesetre imádtam figyelni a reakcióját. És egy idő után elkezdett visszaköszöngetni.
       Mi több, most már odáig jutottunk, hogy ő köszön előre, mosolyog, és a szemében azt a rajongást látom, amit én produkálhattam szeptemberben. Visszaköszönök, és megyek tovább, eszem ágában sincsen megállni. Legalább köszönni megtanítottam.
      

2015. február 7., szombat

sziklamászás és társai


            Képzeljünk el egy olyan rádiót, amin egyszerre több adót is lehet hallgatni - mondjuk egyszerre időjárás jelentést, múzeum megnyitót, híreket, és aláfestésként Miley Cyrus hangja vonaglik a háttérben (fuj). Fárasztó. Az agyamban mindig ilyen zűrzavar van, csak popénekesnők nélkül. Szkizoid gyökök vannak bennem - ezt egyszer egy pszichológiai atlaszban olvastam, nyár volt és iszonyúmeleg és az udvarban a keresztapám épp fejezte le a csirkéket, amiket utána felbontottunk. Anyukám gyerekkori szobájában felejtettem magamat, és találomra beleolvastam a könyveibe.
           Azt a mércét állítom föl mindenhez (könyvek, filmek, zenék, meg minden, amit valahogy mérni lehet, kell), hogy képes-e befagyasztani ezt a zagyvaságot a fejemben. Nővéreimmel elmentünk falat mászni, még sosem voltam. Öregem! Ahogy ott álltam a rohadt nagy fal előtt, az járt a fejemben, hogy oda? Föl? Én? De ha én nem, akkor mégis ki? Úgysem akarok sokáig élni. 
            Csak utólag jöttem rá, hogy a két óra alatt, amíg ott voltunk, nem gondoltam semmi de semmi másra. Nem jutott eszembe semmi más, csend, csend, gyönyörűszép csend volt a fejemben. Az egyetlen célom, ami lekötötte minden figyelmemet, az az volt, hogy a lehető legjobb fogásokat találjam meg a falban, egyiket a másik után, egyre feljebb és feljebb haladva. És felértem. Sikerült. Többször. Egyszer lenéztem, és azt a távolságot úgy érzékeltem, mint amikor nagyon erősen eszembe jut egy verssor, vagy hasonlat, és hirtelen döbbenetesen messzire kerülök magamtól, csak bámulom, ami körülöttem van, üvegfalon, tejüvegen keresztül, az az egyetlen dolog, amire pedig koncentrálok, óriási lesz. Olyankor kapom meg, hogy nem figyelek, pedig pont az ellenkezőjét érzem - soha nem figyelek egyetlen dologra annyira, mint amikor szavak jutnak róla eszembe. 
               Türelem kellene. Az nincsen. Nekem, legalábbis. De ott nem lehetett elkapkodni, mert különben leestem volna. Szépen, lassan. Egyik kiálló követ megtalálni a másik után. Úgy menni végig. Türelem kellene. 
           
           

2015. február 6., péntek

A cukorkagyöngyös fagyik esete

                 Léteznek a cukorkagyöngyös és a nem cukorkagyöngyös fagyik. Nem szeretnék semmilyen hátráltató megkülönböztetést tenni, vagy azt mondani, hazudni, hogy az egyik igenis jobb a másiknál, de most, ha lehetne, foglalkozzunk a cukorkagyöngyösekkel.
                   Olyan ritkán lehet találni. Van mindenféle földöntúli íz, Rómában például, a címe megvan a mobilomban, van egy fagyizó, ahol 155 íz közül lehet választani. Ha pofátlan lennék, megkérdezném, hogy scusimi, gyöngyös hogyhogy nincsen?
                  A cukorkagyöngyös fagyik közt is lehet különbséget tenni. Van a földre ejtett és a nem földre ejtett. Csücsülnek a kis színes cukorkák a fagyos, jó esetben tejes habon, rosszabb esetben vizezett habon. Mintha csak felnyitnánk egy koponyát, és a rózsaszín agyon, a vérerek közt, ott ülnének a gondolatok, nyafogások, érzelmek, ötletek, cukorkagyöngyökként. Ilyen szépen, simán. Bizony.
                Ha ezt a képet folytatom, akkor, ebből analogamente levezetve, az én agyam az a cukorkagyöngyös fagyi lenne, amit egy ötéves kisfiú a betonra placcsantott. A kis színes gyöngyök pedig folynak össze-vissza, értelem nélkül, néha már azt hiszem, hogy feleslegesen.