Körkép a klinikáról

A kairói Refuge Egypt központ klinikáján naponta 20-30 gyereket vizsgálunk meg. Eddig egy anyuka válaszolta, hogy a férje Egyiptomban van, és nem Szudánban háborúzik. A legtöbb anyának kettőnél több gyereke van, 20-25 évesek, és az általános iskolát kijárták. Írni a többség tud, néha fordul elő, hogy az aláírás helyére rajzolják a betűket, vagy elővesszük az ujjlenyomatos festéket. Nem szeretek ujjlenyomatot venni. Igyekszem mosolyogni, kedvesen mutatni, mit hova kell nyomni, de közben sokszor érzem, hogy a nő, aki velem szemben ül, szégyelli a dolgot. Aztán elrakom a festéket, felkapom a tollat, és folytatom tovább a regisztrálós részt.

Mert az utóbbi napokban a téren töltöttem kis időt, de aztán rendre bemegyek az orvos mellé is. Az én feladatom megmérni a gyerekek súlyát, magasságát, és fejkörfogatát, pár hetestől a hatévesekig. Aztán egy, a WHO által gyártott koordináta rendszerben ábrázolom is az adatokat. A koordináta rendszerben nagy csík mutatja az átlagos fejlődési sávot, ehhez mérjük, hogy mennyire átlagos vagy sem a gyerek növekedése. Általában nem olyan, mint kellene, sok az alultáplált, és az elhízott gyerek is. Elhízottak, hát akkor nem is éheznek, gondolom, most ez a rész jönne. Valójában ilyenkor rendre kiderül, hogy az anya csokit, üdítőt ad a gyereknek, mert rendes élelmiszerre, gyümölcsre, pláne húsra nincs pénzük. Marad a rizs, tészta, és mikor nincs semmi, akkor a zacskó csipsz és csoki.

Egyiptomban drágább a gyümölcs meg a zöldség, mint az édesség.

Minden orvosi állapotfelmérés után kapnak az anyukák egy csomagnyi száraz élelmiszert, olajat, rizst, tésztát, kekszet. Tőlünk sem kapnak egészségesebbet. A múltkor kérdeztem az anyákat, hogy ez mennyire elég? Eva, egy szudáni nő mondta, hogy egy-két hétre, mert sok gyereke van. Ez a csomag két hónapra szól, jegyzem meg. Ők meg bólogatnak, hogy hát igen, de akkor sem elég.

Az orvosi szobában pedig méregetem a túlsúlyos aztán az alultáplált gyerekeket. A másik probléma, hogy az anyukák egy része nem tudja, mit adjon enni a gyerekének. (infó: hat hónapos kortól kell elkezdeni szilárdat adni a gyereknek, fokozatosan átszoktatni az anyatejről.) Nem egyszer fordul elő, hogy egy vagy kétéves gyereket még mindig szoptat az anyja. De hát nincs elég élelmiszerük sem…már előre sejtjük, hogy melyik gyerek az, amelyik még mindig nem kapott szilárdat enni.

Az anyuka karban hozza, felébreszthetetlenül mélyen alszik, és nagyon gyenge.

 Ezeket a gyerekeket nem is tudom a rendes mérlegen lemérni, mert annyira erőtlenek; a babáknak való mérlegre fektetem őket. Ma az egyik ilyen gyereket, mikor felültettem, meg kellett tartanom. Semmi ereje nem volt. Egy éves, és anyatejen él, de az anyja várandós is. Így az anyatej, amit kap, egyrészt kevés, másrészről a terhesség miatt nincs benne túl sok vitamin, energia sem. Mikor az anyuka látta, hogy a gyereke milyen rossz állapotban van, elsírta magát. De csak hangtalanul, a doktornő épp töltötte ki a dokumentumokat, és ezért csak én láttam, ahogy ül mozdulatlanul, kezében az alvó-félig eszméletlen gyerekével, és nagyon pirosak lesznek a szemei, aztán folytak le a könnyek az arcán. De akkor sem mozdult, engedte hogy folyjanak, nem is takargatta, de nagyon mereven ült. Adtam neki gyorsan egy papírzsebit, elfogadta, letörölte, és ült tovább. Arra gondoltam, hogy hiába mondjuk, hogy etesse a gyereket rendesen – mind a hárman, a menekült nő, az orvos és én is tudtuk, hogy úgysem fogja tudni megtenni.

Tehát a legtöbb nő többgyermekes, egyedülálló, általános iskolát végzett, munkanélküli, szudáni, etióp, vagy eritriai nő.

Nagy színes kendőkben jönnek, a kezükön, ujjaikon hennafestéssel, a gyerekek nyakában sokszor nagy kereszt lóg.

A kislányok haja befonva, színes csatokkal és hajgumikkal rögzítve. Nagy fekete szemekkel néznek, eltátják a kis szájukat, tipegnek az anyjuk után. Mikor leveszem a cipőjüket, látom, hogy görbék a lábaik, a körmük beszakadozott, csámpásak. Ezek is a vitamin és a kalciumhiány jelei. Az udvaron vigyorgósak, kíváncsiak, jönnek oda hozzám, tapizzák a hajamat, és élvezik, ahogy buborékokat fújok nekik. Aztán bent a rendelőben megszeppennek, és úgy tesznek, mintha nem játszottunk volna előtte együtt kint.

Szeretem megfigyelni, hogy a gyerek hogy másolja le az anyja viselkedését a rendelőben. Ha az anyuka feszült, barátságtalan és gyanakvó velünk, akkor a gyerek szinte biztos, hogy bőgni kezd és üvölteni, amikor a mérlegre próbálom tenni. Máskor pedig, ha az anyuka kedves, nyugodt, a gyerek magától húzza le a cipőjét, áll a mérlegre, és teljesen nyugodtan áll. Ma először fordult elő olyan, hogy egy nő, aki többször tolakodott, és próbált előbb bejutni, mikor végre bent volt, és a kislánya elsírta magát a mérlegen és bőgött, és nézett az anyjára, ő meg sem moccant, csak unottan bámult rá. Ha tudtam volna arabul, rászóltam volna, hogy ne haragudjon, de ez mintha az ő kislánya lenne, jöjjön ide, és segítsen lenyugtatni. Az anya viselkedése teljesen átragad a gyerekre is. Azt is szeretem megfigyelni, hogy az anyuka hogyan reagál a sírásra. Van, amelyik csitítani kezdi, beszél a gyerekhez, segít neki odalépni, ahová kérem. Máskor meg fenyegetőzik, odalöki, de ez szerencsére ritkább. Előttünk nyilván megjátszák magukat kicsit, de a téren is, mikor nem tudták, hogy figyelem őket, láttam, hogy mennyire szeretetteljesen ringatják őket, megsimogatják a fejüket.

Nem tudok belegondolni elégszer, milyen fájdalom lehet, mikor a szemük előtt éhezik a gyerekük, és nem tudnak enni adni.

Vagy mikor kénytelenek csokival, szeméttel etetni őket, mert nincs más. És ahogy bontják ki a csomagolást, talán arra gondolnak, hogy igen, ma jártunk az orvosnál, és megmondta, hogy nem szabadna, de nincs más, tessék, kisfiam.

Néhány anyuka mesélte, hogy a gyerekük nem játszik, kedvetlen, és naponta sír, hogy menjenek haza, vissza Szudánba. Hogy a többi gyerek kiközösíti a bőrszíne miatt, az idősebbeket meg azért, mert keresztények. Az utcán megdobálják őket szeméttel, tojással, bármivel. Nem kapnak munkát, mert nem muszlimok. Sokan takarítónők, és volt köztük, aki azt mesélte, bizonyos szobákat nem takaríthatott ki, nehogy „beszennyezze” a kereszténységével. Másnak pénzt ígértek, lakást, hogyha elhagyja a vallását. Nem tette meg. Nem akarom, hogy azt olvassátok ki ebből, hogy igen, az iszlám ennyire radikális. Tudnotok kell, hogy ezek a menekültek többnyire olyan munkákat kaptak, amiket szintén kevésbé iskolázott, tudatlan emberek adtak nekik. Van sok itteni egyiptomi barátom, akiknek sok keresztény barátjuk van, és a keresztény barátaim sem mondtak olyat, hogy megkülönböztetés érte volna őket. Azok a nyomorult szociális rétegek, ugye.

Ahogy már egy ideje attól az országnévtől, hogy Szíria, érzem, ahogy végigfut rajtam a hideg, az elmúlt hetek hatására Szudán is hasonlóvá vált. Viszonylag sok anyukával, gyerekkel találkozom naponta, és látom, hallom, milyen körülmények közt kell élniük. Nem tudom, milyen kiút lehet számukra, de hiszek benne, ahogy ők is olyan bátran mondták nekem, hogy jobb lesz hamarosan.

Egyébként egy szudáni nő hívott, hogy menjek vasárnap az ő templomukba misére, ő is katolikus, és akkor majd ott találkozhatnánk. Ez volt a legkedvesebb invitálások egyike.

Azt gondolom, hogy egyelőre ennyi elég lesz, már ezek is nagyon tömény történések. Megvagyok, és szeretek a központban dolgozni. Nehéz néha, amikor egy-egy rossz állapotú gyerekkel találkozom, és látom a kis koordináta rendszeren, hogy folyamatosan alulfejlődik, vagy az is nehéz, mikor néhány anyukával beszélgetek. De azt érzem, nem tudnék máshol lenni, és mással foglalkozni. Őszintén, szeretek velük lenni.

Aki keres az talál

Két hete élek Kairóban, sokan kérdeztétek, hogy vagyok, hogy telnek a napok. Ez az önkéntes munka nem olyan egyszerű, nem olyan előre elkészített, mint Törökországban volt. Sokat küzdöttem, utána jártam, elkeseredtem, mire sikerült valami normális és komoly munkát találnom.

Ez a két hét csupa kihívás, elbizonytalanodás, aztán nagy lelkesedés, várakozás, majd elkeseredés volt. Közben láttam a gizai piramisokat, Kairót a hatalmas Cairo Tower tetejéről, partihajóztam a Níluson, láttam a szemétvárosnak nevezett városrészt, ami egyékbént keresztény negyed, de ezekről majd sorjában, mert először a munkáról mesélek. 

Ami elsőre iszonyú csalódás volt. Az történt, hogy azt ígérték, hogy pszichológus tanulmányokkal mehetek egy menekült klinikára, és ott nagy szükség van ilyen önkéntesre. Aztán kiderült, hogy a „klinika” a menekült központ (Refuge Egypt) egy kis szobácskája, ahova az anyukák hozzák a gyereküket és az orvos megméri a súlyukat, magasságukat, beikszel pár dolgot, és cserébe kapnak pár napra ételcsomagot. Hamar rájöttem, hogy titkárnő lettem; én írtam a naptárba hogy melyik anya mikor jön megint, és én írtam le a menekült sorszámát (!) a gyereknek. Az emberek sorban csak számokká váltak előttem, annyit mondtam hogy kérem a menekült útlevelüket, befirkantottam a számukat, és ennyi. Persze, fontos az adminisztrálás, de sosem értettem, miért jobb egy marha hosszú számsorral ellátni egy négy éves gyereket, mint azt mondani rá, hogy mondjuk Ahmed Mohamed. És így teltek a napok, adminisztráltam, és egyre inkább elkeseredtem, és egyre több hibát is vétettem, mert egyáltalán nem érdekelt és nem kötött le, hogy akkor augusztus 3-án vagy 30-án jöjjenek megint. Arról nem is beszélve, hogy a határidő napló visszafelé van, arab verzió, nagyon vicces. Az év nem januárral, hanem decemberrel kezdődik, visszafelé, na mindegy.

Azt mondták, hogy majd meglátom vasárnap, a másik klinikán, az már tényleg klinika lesz. Reggel egy órán át keresgéltük egymást Johnny-val, mert rossz az angolja, és elfelejtette mondani, hogy a metróállomás, ahol találkozunk kell, három, azaz 3 névvel rendelkezik, és teljesen összezavart, hogy a tér különböző pontjain más nevek vannak kiírva, véletlenül sem az, amelyiken ő hívta. Két órás késéssel értünk oda. És akkor kiderült, hogy szó sincs klinikáról, hanem egy menekült óvoda szobájában leszünk, és ugyanazt csináljuk, mint előtte. Egész héten erre a napra vártam. A könnyeimmel küszködtem, addigra már az is nagyon zavart, hogy az utcán állandóan ciccegnek, utánam szólnak, hogy Welcome to Egypt, Hi, és bámulnak, pedig a lehető legegyszerűbb hosszú ruháimban járok. Szóval addigra már utáltam az egészet. Arra gondoltam, hiba volt idejönni, ezért.

Kitaláltam, hogy elmegyek egy másik önkéntes projektre is, a gyermek onkológiára, ott leglaább lenne esélyem gyereket látni és foglalkozni vele. Nem mondtam a projekt menedzsernek, de kikutattam, hogy juthatok oda, készültem origamival, mindennel. Reggel időben keltem, izgultam, és nagyon lelkes voltam, hogy talán most jó lesz. A kórházhoz vezető út borzalmas volt. A metróról leszállva gusztustalan utcákon kellett átkeverednem. Földutak voltak, szemét, leomlott épületek és nagyon koszos ruhájú emberek ittak fekete teát törött műanyag székeken. A kórház mögötti téren pedig egy húspiac volt. Ez a piac poros pultokból állt, és hatalmas bárány – meg állat tetemek lógtak kampókon, csupa nyers húsdarabok, lábak, egy talicskányi bárányfej mellett is elsétáltam, amin döglegyek hemzsegtek, és egy szemétkupacon pedig csakúgy oda volt hajítva valami állati tetem, amit macskák ettek. Az út különböző pontjain pedig egész belső szervek voltak eldobva, azt is macskák meg kutyák ették. És nagy bűz volt, levágott hússzag, meg por, és baromi hőség. Hűtő sehol. Amerre néztem, mindenhol ezek a fél állatok lógtak, vagy lábak, oldalak, és a szag annyira erős volt, nagyon siettem, és émelyegtem.

A kórház önkéntes részlegén kérdezték, hogy honnan jöttem, mondtam, hogy Aiesec. Kérdezték, hol a projekt menedzserem, azt hazudtam, hogy nem volt most ideje elkísérni. Kínos volt, és nem hittek nekem, ezért végül felhívtak valakit telefonon az Aiesec irodából. Végül kitöltettek velem egy jelentkezési lapot, azt mondták, három hét múlva hívnak, most pedig viszlát, menjek haza. Még erősködtem, hogy három hét sok, de már megint bőgni akartam, hogy hiába terveztem meg jöttem ennyit, tök fölösleges volt. Hazafelé azért sírdogáltam a metrón. Nem értettem, hogy lehet, hogy most annyira nehéz elintéznem, hogy jó önkéntességet csináljak. Még sosem fordult elő velem, hogy nem volt elég vagy jó önkéntesség. Ahhoz szoktam, hogy szívesen látnak, és hogy hasznos vagyok. Itt pedig sorra kaptam az üres ígéreteket, elutasításokat, akkor már egy hete próbáltam minden helyet, megoldást, de sehol semmi eredmény nem volt. Közben meg csak bámultak az utcákon, és nem volt sosem nyugalom, azt éreztem, mindig csak néznek, és lehetetlen egyedül lenni. (A hostelben tizenketten lakunk egy szobában.) Elegem volt, de NAGYON. Azóta azt gondolom, ez egyfajta lecke volt Istentől. Az elején, amikor még nem voltam benne biztos, hogy ez az utam, és pszichológusnak kell tanulnom, meg terepen dolgozni, menekültekkel mondjuk, akkor az imákban kértem Istent, mutasson irányt. Fogalmam sem volt róla, hogy ez nekem való lesz, vagy képes vagyok néha nagyon nehéz történeket meghallgatni, vagy szembesülni üres tekintetű gyerekekkel, akik nem játszanak, és nem esznek. És akkor nagyon könnyen ment minden, mintha Isten azt mondta volna, rendben, Anna, most elindítalak és megmutatom, milyen sok dologra lehetsz képes.

Mintha ez az elmúlt két hét pedig egy kérdés volt: megkaptam a kezdő lökést, kezdő segítséget, de vagyok-e olyan erős, hogy magamtól is kiálljak mellette? A többi önkéntes társam, mikor kiderült, hogy az árvaház vagy a többi cég sem az aminek mondták, egyszerűen eldobták magukat, hogy hát, akkor két hónap hesszelés van, kit érdekel. Csak én voltam olyan bolond, hogy a partikról időben eljöttem, korán keltem, és fél napokat úton voltam, és nem tudtam beletörődni abba, hogy nincs mit tenni. Azt gondolom, próbatétel volt; hogy kitartok-e, hogy végigcsinálom-e ezeket az ocsmány húspiacos – elutasítós utakat vagy sem. A napok nagyrésze elkeseredésekkel végződött, meg azzal, hogy azt mondogattam, én csak azért sem fogom elcseszni az időmet egy egyiptomi balkonon, én segíteni jöttem.

A kórházas történet után pedig, ahogy ültünk ezen az ominózus balkonon, a többiek kíváncsian kérdezték, hogy most mihez kezdek. Szinte minden önkéntes figyelemmel kísérte ezt az elszánt szélmalomharcot, amit az egyiptomi cégekkel vívtam. Akkor pedig azt mondtam, hogy abbahagytam a kedves köreimet, holnap elmegyek a Refuge Egypt központba, ahol az álklinika van, és ott van egy tér, ahol az anyukák a gyerekeikkel reggel 9-től délután 3-ig várnak, hogy sorra kerüljenek végre, tehát van ez a tér, és én leszarok minden orvost, főnököt, és odamegyek, és egész nap ott leszek velük, és ott fogok foglalkozást tartani, ha elküldenek is miatta. Ezzel belázítottam egy török lányt is, aki másnap velem jött. Talán nem meglepő, hogy a munkahelyen senkit nem érdekelt, hogy nem mentem be a szobába, nem kerestek.

A téren több mint húsz szudáni, eritriai, etióp gyerek volt, a kisbabáktól a 7 évesekig. Először origamiztunk, előtte éjjel sokat készültem, meg vettem ceruzát, lapot, hegyezőt, vágtam és hajtogattam és színeztem. Az origami annyira nem jött be, mert túl kicsik voltak hozzá. Tolmács nincs, arabul tegnap ragadt rám pár vezényszó, és egész nap kint vagyunk a hőségben. A terep nagyon nehéz. Az origami után aztán színeztünk, csináltunk pár mozgásos gyakorlatot, és így el is telt az idő. A gyerekek nagyon cukik voltak, és hálásak, sok puszit, ölelést kaptam tőlük! Volt néhány gyerek, akiken nagyon látszott, hogy komoly problémájuk van. Ők általában egyedül állnak vagy ülnek valahol mozdulatlanul, és csak merednek előre nagyon üres tekintettel és lefittyedt szájjal. Mikor leültem melléjük, engedték, hogy belenézzek a szemükbe. Láttam, hogy nem valami fogyatékosságról van szó; hanem trauma, valamifajta depresszív sokk lehet, az látszott rajtuk.

Az angolul beszélő anyukák azt mondták, sok gyerek nem hajlandó enni, vagy kihányja. Sokan nem játszanak, és csak sírnak sokat, és kérik őket, hogy költözzenek vissza Szudánba. A legtöbben egy éve élnek Kairóban. A családok legtöbbször öt-hat kisgyerekből és az anyjukból állnak, az apáról a legtöbb esetben azt hallottam, hogy Szudánban van és háborúzik. Sokan együtt bérelnek ki valami kis lakásszerűséget más anyákkal együtt, és ketten mondták, hogy takarítónők, egy fodrász és egy hennafestő is volt, vagy alkalmi munkákból élnek, de a legtöbben nem találnak semmit, meg nincs idejük sem, mert a gyerekeikkel vannak, pénzük meg nincs óvodára vagy más megoldásra. A másik, hogy a téren szinte csak keresztény nőkkel találkoztam; azt mondták, sokszor bántják őket a vallásuk miatt, gyakran megdobálják őket szeméttel, nem engedik őket megfogni tárgyakat, nehogy beszennyezzék. A bőrszínűk miatt pedig a gyerekeiket közösítik ki, verik meg más egyiptomi gyerekek. Megdöbbentő volt, hogy ezeket a történeteket pedig mindig mosollyal zárták, és azt mondták, Jézus velük van, a szívükben hordják, ezért nem eshet komoly bántódásuk. Nagyon hisznek abban, hogy ez csak időleges. Elképesztően erős nőkkel találkoztam, akikre igazán felnézek. Törökországban más volt, ott a szír családok keserűen zárták le a történetmesélést, valami keserű és reménytelen várakozással, hogy majd jobb lesz, persze, de nem mosolyogtak, és helyette legyintettek. Itt másak nagyon. Biztos vagyok benne, hogy a hitük segít, ezért azt is erősítettem bennük, meséltem, hogy én is katolikus vagyok, és az elmúlt napok másik tanulsága az volt, micsoda erőt ad Isten azoknak, akik igazán hisznek benne. Valahogy tényleg volt egy nyugodt, biztató kisugárzásuk ezeknek a nőknek.

A szerda és a csütörtök így telt; sok hálás és nagyon aranyos, gyönyörű afrikai gyerek és kisbaba, meg nehéz sorsú és furcsamód mosolygó anyukák. 
A téren leszek ezentúl heti három napot. Ebben a posztban ezt szerettem volna elmondani nektek, hogy sikerült jó munkát találnom, ami nagyon szép és komoly feladat, amiért megérte annyit keresni és küzdenem. 
A következő posztban pedig hozok történeteket, amiket szudáni nők meséltek nekem.

nők és az iszlám

Katolikus vagyok, és olyan országba fogok kiköltözni, ahol nemhogy nem fővallás a kereszténység, de még csak templomok sincsenek. Csak dzsámik, Allah, Mohamed, és mikor először jártam Gaziantepben, Törökországban, azt válaszolták a kérdésemre, hogy ne is keressek keresztény közösséget. Nincsen.

"Allah pedig utasítja a férfit, hogy az bánjon kedvesen asszonyával, és a legtöbbet adja neki, amire csak képes: és éljen vele békességben..."   /Korán 4:19/

       Ahogy az ember lánya elnézi a fejkendős asszonyokat, lányokat, elgondolkozik azon, vajon ezt ők választották-e, hogy érzik benne magukat, mikor vehetik le, és egyáltalán: európai lányként, hosszú szőke hajjal nehéz felfogni mindezt. Az iszlámtól egyébként is félünk, ódzkodunk, mert nem igazán tudjuk mi az.

"És a nők jogai legyenek egyenlőek a férfiak jogaival." /Korán 2:228/

       A mai muszlim nők modernek. Legtöbbjük egyetemet végzett, munkája van, esetleg családja is, eljár a barátaival szórakozni, koncertre. Mosolygós, nyitott. 
Kérdésemre, hogy miért viselik a hidzsábot (fejkendő), sokan azt válaszolták, a család többi tagja nem is vallásos, de ők ezt választották. És egyébként sajnálják az európai nőket, mert ők nem szabadok. Hetente fodrászhoz járni, női magazinokban mutatott gyönyörű, tökéletes nőket utánozni, és lehetőleg mindig fantasztikus külsővel megjelenni; és az identitáslista első pontja igenis az marad: nő vagyok, törékeny vagyok. 
       Muszlim barátnőim azt mondták, szabadnak érzik magukat, a kendő számukra azt szimbolizálja, hogy általa egyenrangúak lehetnek a férfiakkal a munkában, az utcán, akárhol, ahol véleményt alkotnak az emberről. Azt szeretnék, hogy a vélemény ne a külsőjük, a nemük alapján történjen, hanem az alapján, milyen a tudásuk, a bensőjük, stb. 
   
"A férfi pedig nem olyan mint a nő." /Korán 3:36/

Erre a félmondatra a következő magyarázatot kaptam: a nőnek ugyanolyan elbánásban kell részesülnie, mint a férfinak, azonban azt semmiben sem lehet eltagadni, hogy anatómiai és általános adottságaink eltérőek. Még a sztereotípiák szintjén is elismerjük, hogy a nők kommunikatívabbak, empatikusabbak, családcentrikusak, gondoljunk csak az anyaszeretet szavunkra, a férfiak pedig inkább gyakorlatiasak. jobban uralkodnak az érzelmeik felett. Az iszlám ebben tesz különbséget, és nem oszt jó avagy rossz lapokat; mint tényt közli, hogy ez alapján más feladatok várnak nőkre és férfiakra. A mai társadalomban is az anya az, aki szülés után otthon marad a gyerekkel, rá hárul a nevelés nagyobb része, míg a férfi egzisztenciális alapot biztosít. Ez a gondolat pedig az összes vallásban fellelhető. A Korán hangsúlyozza: ez semmiképpen sem lealacsonyító szerepbe kényszeríti a nőket. Sőt, az iszlám elvárja, hogy a nő legyen tanult, művelt.
         Két hónapnyi kinntartózkodásom alatt pedig teljesen hozzászoktam a hidzsábos nőkhöz; a színes kendők anyaga, mintája kifogyhatatlanul sokszínű. Persze a média oda is elkezdett beférkőzni; láttam például H&M divatfotót hidzsábot viselő lánnyal. Ugyanolyan púderszínű kendőt viselt, mint a kosztumje. És remekül állt rajta. 


        

emberségből minek

Hogy menekültáradat van. Fekete ruhás muszlim nők ücsörögnek a padokon, székeken, és bébiételt adnak a karonülő babáiknak. Hat-hét éves kislányok krétával rajzolgatnak a betonra, virágokat meg szívecséket, kisfiúk fociznak. Egy mankós bácsi labdát dobálgat egy kislánynak. A fák mellett családok üldögélnek, lekváros kenyeret esznek. Férfiak sorban állnak az ivókútnál, és borotválkoznak, kislányok a padokon cserélnek ruhát. Egy nő a fa alatt pelenkázza a gyerekét.

Hát így néznek ki a veszélyes szír menekültek a pécsi vasútállomáson. 

Adományok garmadája, kenjük a vajas-uborkás kenyereket, néha lekvárosakat is, és visszük körbe tálcán. Ők pedig örülnek nekünk, és minden mosolyért hálásan visszamosolyognak, mindent megköszönnek, ladynek vagy sisternek hívnak. Aztán azt kérdezik az angolul tudók, milyen városban vannak most. A rendőrségen kezükbe nyomtak egy magyar iratot amin nem tudják mi van, hova mennek, hova viszik őket, tájékoztatást "elfelejtettek" adni nekik. Mi magyarázzuk el, mi történik most, félnek de azért megköszönik nekünk, természetesen, mint mindent.

A mentősök főképp sebeket látnak el, olyanokat, amiket a kerítésen áttörve szereztek, egy kisfiú taposóaknára lépett, de volt félig szívinfarktust kapó fiatalember is. Az egyik fa tövében látták el, két mentős, csak azt vettem észre először, hogy a férfi két kislánya és a kisfia jönnek oda hozzám, körbekérdezem mit szeretnének, nem kérnek semmit, köszönik, jól vannak. Háttal állnak a fának, 

ahol az apjuk félig eszméletét vesztve fekszik, 

megértem, hogy félnek, és csak szükségük van valakire, aki eltereli a figyelmüket. Aztán a hét hónapos terhes lány - húszéves, a férje olyan harminc körüli. Reggel már ott vannak mikor kiérünk, a lányt megvizsgálják, a babának nincs szívhangja. Egy huszonöt éves, angolul tudó önkéntes srác megy velük a mentőautóban. Délután egyébként vissza is érnek a lánnyal, aki a kórházban kapott infúziót, és elmondták neki, hogy akármelyik pillanatban rosszul lehet, nem fogja bírni a három órás vonatutat Budapestig, maradjon. A férje azt mondja félnek a kitoloncolástól, hogy túl sokat maradnak Magyarországon, muszáj menniük. A lány fölvánszorog a vonatra, tehetetlenül állunk. Adunk egy üveg vizet. Nézzük ahogy leroskad az egyik ülésre.

Sokszor csak megállok a segítésben, és figyelem, mi történik. És érzem, milyen kevesek vagyunk mi itt. Ellátjuk őket, segítünk, élelemmel, jó szóval, játékkal...de mi lesz télen? A hidegben, vagy amikor elkezdődik az iskola?

 Az önkéntesek közt 14-15 éves lányok.

Hol vannak a szociális munkások? Hol van az önkormányzat? Hol vannak a keresztények, a baptisták, a vallásos bandák?

                                                             Hova tűntek innét az Emberek?

Úgy érzem magam, mint a Holdnak abban a nagy kráterében. Ki vagyunk világítva minden oldalról, mindenki minket bámul. Körülöttünk a marhanagy, áthatolhatatlan feketeség, mi, önkéntesek pedig tesszük a dolgunkat ebben az elszigetelt kráterben, ahonnét úgy érzem, még sokáig nem jövünk ki. Minket nem érdekel, hogy muszlimok, hogy idegenek, hogy furcsák, hogy más a vallásuk, hogy máshogy élnek mint mi. Hova is mennének vissza, nincs hova visszamenniük. Nem akarnak dzsámikat építeni, nem akarnak kisajátítani maguknak semmit sem. Illetve egy dolgot akarnak irányítani. Az életüket, és a gyerekük életét - hát ezért vágtak neki a nagy semminek. 

                                                      Legyek sziget, amin pihenhetnek pár órát.

tíz perc múlva visszajövök érted

Rózsaszín egyenruhás dadusok, mogorva arcok, megfáradtak, nem kommunikálnak velünk. Az egyikőjük határozottan boszorkányszerű. Betonplacc. Focipálya a tűző napon. Itt nincsenek árnyékok, illetve vannak, csak nem az udvaron, hanem benn, belül, mindenkiben. 
Itt vannak azok a gyerekek, akiknek azt mondták, tíz perc múlva visszajövök érted, csak ülj le és várj.         Hát évek óta várnak. És nem jön senki.
Sok a fogyatékos gyerek, akik nem kaptak elég oxigént születéskor, vagy ki tudja, hol születtek. És akiknek sérülések vannak az arcán, a fején, mintha sav marta volna fel.
         Csak azt akarták, hogy vegyük ölbe őket. Nyüzsögtek körülöttünk. Ha megöleltem egy kislányt, mások ellökték őt, és próbáltak odaférkőzni hozzám, hogy most velük foglalkozzam, rájuk figyeljek. Szeretet- és figyeleméhség.
Vadul lökdösődnek, nem figyelnek, magokkal és földdel dobálják egymást, a nagyobbak verekszenek.

Sértettség mindenkire és mindenre. 

Elfordulnak tőlünk és utálkoznak, tíz perc múlva virágot hoznak a kert hátsó részéről, és megölelnek. Próbálnak túlélni. Kettőtől tizenegy éves korú gyerekekkel foglalkozunk, akiknek a nagy része nem tudja, miért is került ide. Csak annyit fognak fel az egészből, hogy ők rosszak, nekik büntetés jár, valamiért nekik ez jutott. Megmagyarázni nem lehet, beszélni erről nem lehet.
          A kerítéshez időnként odaszaladnak gyerekek az utcáról, gyerekek, akiknek van otthonuk, szüleik. Grimaszokat vágnak az árvákra, akik közül a kisebbek bőgnek, a nagyok barackmagokat dobálnak az utcán állókra. 
            Olyan szigeten élnek, ahová a semmiért taszították ki őket a szüleik. Pedig ha látnák őket. A vadul csillogó szemekben rengeteg elesettség, szomorúság ül. Olyan mély csalódottság emberekben, életben, hogy én nem tudom elképzelni, hogy valaha is bízni fognak valakiben.
Az első nap elvették az egyik önkéntes napszemüvegét, aki egyre dühösebb és tanácstalanabb lett. Röhögtek rajta az árvák, élvezték, hogy úgy okozhattak fájdalmat valakinek, hogy elvettek tőle valami fontosat.
               Az árvaházban minden a birtoklásról szól. Akinek több van, vagy akinek egyáltalán van valamije, ami a többieknek nincs, az menőbb. Az kajánul mosolyog a többin. 
Egy új kisfiú sírógörcsöt kapott, amikor vissza akartuk venni tőle a filctollat. Kapaszkodnak mindenbe, bármibe, csak érezzék, hogy az övék. És hogy nem fogják elvenni tőlük, ahogy eddig minden mást abban a pár leélt évükben.
                  Egy szíriai kisfiú, amikor kiejtette az egyik dadus azt az országnevet "Szíria", felordított, állatiasan, üvöltve, mintha nem is egy hatéves lenne, olyan mély fájdalommal, olyan mélyről, ami szinte képtelenség. Percekig csak zokogott, és nem hiszti volt, nem figyelemfelkeltés, az asztal alá bújt és üvöltött, egészen vörös fejjel, az arcán a hegek kifehéredtek. Mit csinálhattak vele Szíriában. Félelemkupacok, amiket felfogni se tudunk, tudok. Később azt kéri, rajzoljak neki balik-ot, halat, ki szeretné színezni. 
Zsinórban nyolc ugyanolyan halat kell rajzolnom, mindenkinek, mert meglátják, hogy Muratnak milyen menő hala van, plusz az a tíz perc, amit csak vele töltöttem.
                 Egy tízéves fogyatékos kislány, aki beszélni sem tud. Vele sokat rajzolok, színezek, ő a titkos kedvencem, igyekszem leplezni a többi gyerek előtt. Rámutat a fára, hogy azt rajzoljak neki, megölel és érthetetlen hangokat ad ki. Egyre jobban színez, a koordinációja gyorsan fejlődik, pedig nem értek hozzá, és három hét után mégis mennyit fejlődött. Gyógypedagógus, pszichológus nem foglalkozik velük. 

Tulajdonképpen senki sem foglalkozik velük.

gyermekonkológia

Egy 5x5 méter nagyságú játszószoba, átlagos berendezés, játékok és túl sok színű ceruza. minden a helyén, akár óvodában. a kézfertőtlenítős tubustól és a cipőre húzható kék plasztik zsáktól meg az infúziós gépektől eltekintve minden normális.
 Szóval egy török kórház harmadik emeleti szobája, játszósaroknak berendezve olyan kettő és tizenhárom év közötti gyerekeknek, akik kemoterápiára járnak. Néhányukon maszk van, néhányuk felhőfehér és kopasz, csak a szemük olyan déli sötétbarna, amiből ki lehet következtetni, hogy nem európai származásúak.
A szemek szinte ugyanolyanok. Mivel nem tudok törökül, ők pedig nem tudnak angolul (hogy is tudnának), a török önkéntesünk pedig rendszerint a számítógépet bújja, idegesítő gyerekdalokat keresve a YouTube-on (mintha egy amerikai film gyerekzsúrján lennénk, tömény habos tortával, kólával és bújócskával) . Szóval szemrebbenésekkel és gesztusokkal kommunikálunk. Már az első félórában rádöbbentem arra, hogy ezek a kisgyerekek bölcsebbek, talán megfáradtabbak is nálam, olyan a pillantásuk, mint idős embereké, akik legszívesebben csak ülnek az ágyuk szélén, és az emlékeikben élnek, miközben azt mondják, még az unokákat, aztán később, a dédunokákat még szeretnék látni. Aztán az unokák esküvőjét. 
Pedig ezek a gyerekek nem élnek velünk. Körülöttük steril fal van. A napjaik fertőtlenítőszagúak. Nem tudják miért vannak ezen a helyen, talán természetesnek is veszik, mert nincs más tapasztalatuk. Ők ebbe születtek bele. Többet tudnak fájdalomról, lemondásról nálam, nálunk, és még csak nem is sejtik, mert túl kicsik hozzá. És mégis. Ezeket a tekinteteket sosem fogom viszontlátni máshol, máson. Fájdalmat látni egy öregember szemében, aki a kórházban fekszik, és ugyanazt a beletörődős fájdalmat, unalmat látni egy ötéves kisfiú szemében, akit egy kórházi játszóházban tanítok meg mozaikképet kirakni.

 Terméseket, faleveleket nem vihettem magammal, mert nem sterilek.

A mi világunk és az övék, mi, önkéntesek pedig itt is ott is vagyunk, csak mi három óra után visszajövünk az egyesületbe hülyéskedni. Ők maradnak. Másnap újrakezdjük.

Az anyukák kinn ülnek a váróteremben, ahonnan a gyerekeket hívják be az újabb vizsgálatokra. Valamennyien mindig ott állnak a játszószoba ajtajában, muszlim nők, talpig beöltözve, a fejükön hidzsáb, csak az arcukat látom.

Fotózzák azt a furcsa európai lányt, aki nem takarja el a szőke haját, aki rövidnadrágban és spagettipántos felsőben van, aki egy mini kocsiban húzza végig a kislányukat a szobában. Mosolyognak, mert a kislány elneveti magát, a fiúk bowlingoznak a srácokkal, és minden gyerekmosoly, minden gyerekkacaj után bólogatnak a szülők és rendkívül hálásak.

Szeretek ezen a szigeten lenni. Szeretek az a pont lenni, amire a gyerekek várnak a kórházban, semmit adok, és mégis olyan hálásak. Az ajtóban pedig állnak a feketébe öltözött nők, figyelnek minket, szeretnek minket. Itt nem érdekli őket, hogy nem takarom el magamat. Itt az nem fontos.

      És mikor elmegyünk, ugyanaz a procedúra - kézfertőtlenítés, egyik lábról le a plasztik zsák, azzal kiléphetek a folyosóra, a másik lábammal a gyerekszobában állok, aztán féllábon egyensúlyozom ki magamat. Aztán kézfertőtlenítés megint, papírzsepivel egy óvatlan pillanatban szemtörlés. 

Mert sírni itt nem szabad, csak az utcán, a buszon. 

törökstopp

Az első szó, ami eszembe jut, hogy tömény. Tömények az ízek, az épületek mintái, az emberek kedvessége, a levegő illata, olyan nagyon tömény és fullasztó, mint általában a déli országokban. 

    Csütörtök este kitaláltuk a többi önkéntessel, hogy stoppoljunk el Adanába, nagy nehezen még aznap késő este lett is couchsurfing hostunk, péntek délután pedig kiálltunk az országútra egy olasz egy koszovói lánnyal és egy szintén koszovói fiúval, nem telt bele pár percbe, és megállt az első kocsi.

Álltam az országút szélén, és azon csodálkoztam, mennyire természetesen érzem magam, semmi idegesség, mondjuk azért nem meglepő azok után, hogy egy egész nyáron át ugyanígy álltam az utcán, parfümöt árulva laptoptáskából.

 Azt hiszem, a bizalom egyik foka beszállni egy ismeretlen török ember kocsijába nulla török nyelvtudással, oké, a koszovóiak már egy hónapja itt élnek és ezért tudnak valamennyit. Az összes tudásunk kimerül kábé 15 szóban. Ja, meg a számok százig. 

Azt tudjuk mondani, hogy nagyon szép, de hogy nem tetszik, azt nem, meg tudom kérdezni, hogy vagy, mivel foglalkozol, de hogy hány éves vagy, az már túl sok.

Utaztunk teherautóval, aztán nagyon szegény bácsival, aki elvitt minket a falujába, és bemutatta az egész családot, aztán egy fiatal, de kőkemény muszlim sráccal, aki nem engedte, hogy mi, lányok hozzáérjünk, és meghívott minket vacsorázni, de megkért minket, hogy ne rendeljünk alkoholt, különben ő nem maradhat az asztalnál, aztán egy nagyon gazdag olajkútlánc tulajdonos, fekete Mercedesszel és vajszín bőrülésekkel, aki elhívott minket Kahramanmarasba kecsketejes fagyit enni, aztán elvitt minket a közeli városba is, pedig nem volt ott semmi dolga. Ő volt az egyetlen aki tudott angolul is. Erről először fogalmunk sem volt, ezért megállapítottuk a lányokkal, hogy milyen jól néz ki, és milyen finom a parfümje, és még pénze is van, persze csak hülyéskedtünk vele. Aztán megszólalt angolul.

Láttunk belülről egy iszlám dzsámit, fürödtünk az Adana melletti folyóban amíg ki nem zavartak minket, császkáltunk a városban, és végül

stoppoltunk egy kastélyban is.