legyen meg a Te akaratod

Évek óta egyetlen, általam eszkábált imát, vagy inkább fohászt szoktam elmotyogni, akármilyen élethelyzetben vagyok. Lehet egy sima, átlagos napon, amikor nem érek oda valahová, vagy nem sikerül valami, vagy épp ellenkezőleg, valami nagyon ment.

Legyen meg a Te akaratod.

Adj hozzám, vagy vegyél el tőlem, mindig annyit, amennyit jónak látsz.

De kérlek, adj hozzá erőt, hogy elviselhessem.

elrabolnak a törökök

Amikor másfél hónappal ezelőtt kijelentettem, hogy nyáron elutazom két hónapra Törökországba hogy önkéntesként dolgozzam, kisebb szó-aggódás-kiakadás lavinát indítottam el.

      

-Nem vagy begazolva?

-ILYEN helyre mész?

-Mi lesz ha megerőszakolnak, lelőnek, elfognak? 

-Bele fogsz rokkanni pszichésen! (gyermekonkológián fogok dolgozni)

Két hónapja hallgatom az utópisztikus forgatókönyveket, tegnap már elnevettem magam, képtelenség, micsoda fantáziátok van, én ennyi gonoszságot magamtól nem tudnék kitalálni. Volt itt minden; cserbenhagyás,kirablás,utcán hagyás,kihasználás,reptéren otthagyás, túszul ejtés.

félelemérzet

Csak menni akarok. Elindulni. Ott lenni. Gaziantepben. Az onkológián, gyakorlatban kipróbálni amit elgondoltam játékokat, rájönni hogy mit csinálok rosszul, tanulni belőle, javítani, begyűjteni a leghalványabb örömöt is amit sikerül generálnom.

Miért mész el?

A tízforintos kérdés, amit mindig feltesznek nekem. Ezt nehéz megmagyarázni, egyszerűen csak érzem, hogy most ott a helyem, most oda kell mennem. Most oda hívnak, ezt a szerepet töltöm be. Csak érzem, hogy ennek így kell lennie, nem máshogy. Amikor beadtam a jelentkezésemet, a leghalványabb kétségem sem volt afelől, hogy helyesen cselekszem-e. Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor érzi, hogy mennie kell, valami újat kipróbálni, benne lenni, máshol lenni, mást csinálni, mást tapasztalni mint egyébként. Máshol lenni és mást csinálni.

Szóval így állunk. Hétfőn, június 1.-jén 11:40 perckor elhagyom Magyarországot. Augusztus közepén jövök haza. Addig is a blog hellyel-közzel működni fog, bár inkább török-önkéntes-onkológiás élményekkel lesz tele.

Köszönöm, hogy figyeltek rám.

amikor nem igaz

és akkor már lassan beleburkolom magam abba, amit mondasz, pillanatra elmúlik a gyanakvás, hiszek neked, csüngök a szavaidon, hiszek neked, amit mondasz, hiszek, hiszek, mert úgy

 akarom hinni, amit mondasz

     mert bennem vannak az éjszakai csavargásaink, a cigizések, mert csak olyankor cigizem ha nagyon boldog vagyok és olyannal vagyok akit nagyon közel. a kifújt füstök egybeolvadjanak, összekeveredjenek. ahogy sört iszunk este egy domboldalon, ahogy együtt tombolunk koncerten, ahogy együtt fesztiválozunk. reggel elfelezzük a májas kenyeremet, odaadod a csokidat. ahogy később már csak ketten találkozunk, ketten sörözünk, ketten csavargunk, már Budapesten, mert a barátom már nincsen meg, mert az akkori banda szétszéledt, Angliába, Pécsre, mi Budapestre, de sose máshogy, csak barátok. ahogy vársz rám az aluljáróban, ahogy jössz felém és úgy hurcolod azt a plusz ötven kilódat hogy azzal csajozni is tudsz, vesznek érted a csajok, komolyan, de nem figyeled igazán. ahogy megnéznek minket, a te vörös hajadat, a nagy vörös borostádat, ahogy három fejjel vagy magasabb nálam, én meg szedem a lábamat, nevetek, ugratsz, nagytesósat játszol, mindig szerettem volna egy bátyát is. ahogy tőled kérek tanácsot, ahogy nekem panaszolod el, hogy már megint órákig együtt, nagy barna a szeme, és megint órákon át és mégse, neki nem, csak neked jó.

       akarom hinni, amit mondasz, mert nagyon fáj, hogy te is eltűnj, ahogy egy éven át mindenki. és kikapcsolnám a fejemben a vészjelzőket, már hátradőlök, hogy megint elhiggyem a hazugságokat, a bújtatásokat, ahogy eddig is, éveken át elhittem neked, mert el akartam hinni. de akkor megbicsaklasz, olyan hibát vétesz, amire én sem készültem fel, aminél elfelejtem elfordítani a fejem. mert nem igaz amit mondasz. csúsztatsz. várod, hogy higgyem el. 

ahogy eddig mindig.

könyvek, hegycsúcsok

Jó olyan lakásba belépni, ahol vannak még könyvek. Jó olyan nálam idősebb ember lakásába belépni, akinek több vagy ugyanannyi könyve van, mint nekem. Rossz belegondolni, hogy vannak olyan nálam idősebb emberek, akik egy életen át kevesebb könyvet olvashattak, mint én alig 20 évesen.
      Megnyugtató könyvárban a polcok közt sétálni. Az a sárga lap illat. Por illat. Jó olvasgatni a könyvgerincekre nyomtatott címeket, vagy este az ágyamon ülni, nézegetni a címeket, eldönteni, éppen mi az, ami a leginkább a hangulatomhoz illik. 

Lapozáshang. A lap tapintása. A betűtípusok. 

Könyvet hangulathoz. Betűket gondolatokhoz. Gondolatokat betűkhöz.

       És van amikor a könyvtár polcai mintha egymásnak feszülnének a fejem fölött, és lassan magukba olvasztanának vagy szörnyek fogai lennének, és este a könyvespolcról mintha az összes könyv rám akarna esni, a polc pedig kifordulni a helyéről. Ijesztő az a sok könyv egymáson, a régiek, amik napról napra vesztenek az újszerűségükből, és az újak, amikben olyan gondolatok vannak, amik nemhogy meghaladnak engem, de alig foghatom fel őket. 
       Hogy mennyi mindent nem olvastam, édes istenem. És mennyi mindent akarok még, még, még.

egy élet nem elég ehhez. 

őrjítő.