Csütörtök este kitaláltuk a többi önkéntessel, hogy stoppoljunk el Adanába, nagy nehezen még aznap késő este lett is couchsurfing hostunk, péntek délután pedig kiálltunk az országútra egy olasz egy koszovói lánnyal és egy szintén koszovói fiúval, nem telt bele pár percbe, és megállt az első kocsi.
Álltam az országút szélén, és azon csodálkoztam, mennyire természetesen érzem magam, semmi idegesség, mondjuk azért nem meglepő azok után, hogy egy egész nyáron át ugyanígy álltam az utcán, parfümöt árulva laptoptáskából.
Azt hiszem, a bizalom egyik foka beszállni egy ismeretlen török ember kocsijába nulla török nyelvtudással, oké, a koszovóiak már egy hónapja itt élnek és ezért tudnak valamennyit. Az összes tudásunk kimerül kábé 15 szóban. Ja, meg a számok százig.
Azt tudjuk mondani, hogy nagyon szép, de hogy nem tetszik, azt nem, meg tudom kérdezni, hogy vagy, mivel foglalkozol, de hogy hány éves vagy, az már túl sok.
Utaztunk teherautóval, aztán nagyon szegény bácsival, aki elvitt minket a falujába, és bemutatta az egész családot, aztán egy fiatal, de kőkemény muszlim sráccal, aki nem engedte, hogy mi, lányok hozzáérjünk, és meghívott minket vacsorázni, de megkért minket, hogy ne rendeljünk alkoholt, különben ő nem maradhat az asztalnál, aztán egy nagyon gazdag olajkútlánc tulajdonos, fekete Mercedesszel és vajszín bőrülésekkel, aki elhívott minket Kahramanmarasba kecsketejes fagyit enni, aztán elvitt minket a közeli városba is, pedig nem volt ott semmi dolga. Ő volt az egyetlen aki tudott angolul is. Erről először fogalmunk sem volt, ezért megállapítottuk a lányokkal, hogy milyen jól néz ki, és milyen finom a parfümje, és még pénze is van, persze csak hülyéskedtünk vele. Aztán megszólalt angolul.
Láttunk belülről egy iszlám dzsámit, fürödtünk az Adana melletti folyóban amíg ki nem zavartak minket, császkáltunk a városban, és végül
stoppoltunk egy kastélyban is.
