Aztán fogtam magam, és soha többet nem játszottam ilyet. Megkértem arra, hogy ne mondja meg, mennyi van vissza, jobb nem is tudni, csak ülni ott,
Az egyetemen sincs nálam óra. Van karórám, de alig hordom. Tulajdonképpen kijelenthetem, hogy számomra abszolúteteljesenmindegy, hány óra van. Kit érdekel? Ja igen. Notorious elkéső vagyok. De tényleg. Mindig, mindenhonnan, az sms-eim 3/4 azzal van tele "bocsi, kések 5 percet mindjárt ott vagyok". Kínos. Kínos.
Az időkezelés. Nem itt fogom megváltani a világot, egyetlen blogbejegyzésben. Nem fogom senkire rátukmálni a saját beteges világnézeteimet. De imádom figyelni, ahogy emberek ideges arccal nézegetik a karórájukat, a mobiljukat, mondjuk a megállóban. Legszívesebben megkérdezném: attól gyorsabban jön majd a metró? Én itt vagyok. Én idejöttem időben, innentől kezdve az események történése nem rajtam múlik. Ez viszont egy másfajta probléma, amiről szintén remek dolgokat lehetne, kellene írni. ( lsd. a lebutított Schopenhauer részt)
Szóval Bergson bácsi azt mondja, van a belső, szubjektív idő, a saját érzékelésünk szerinti, meg az objektív, amennyit mutat a laptop kijelzője. És itt vagyunk mi, bizony. Mellettünk percek folynak el lassú ütemben, mi pedig úgy érezzük, hogy már legalább egy óra. Mint egy héliumos lufi, amiben más tömegszámú anyag van, mint a "kinti" levegő. Csak mi nem szállunk el. Milyen kár.
És itt vissza is kanyarodnék a "nézzük folyton hány óra van" részhez: mivel roppant idegesítő szembesíteni magunkat azzal, hogy nem történik semmi de semmi, sokkal egyszerűbb ignorálni az egyik időt. A szubjektivitást nem tudom hogyan kell legyőzni - ha valaki rájön, ossza meg velem is. Mindenesetre már dolgozom az ügyön.
Viszont a külső időt pofonegyszerű megszüntetni. Legalábbis addig, amíg nincsenek határidők, beadandók, fordítások, latin, francia, olasz igeragozós táblázatok és pont hétvége van, és senkivel nem találkozunk, és sehová sem megyünk és nincs áram. Mondjuk vasárnap.
Annak szép a hangzása.
