Körkép a klinikáról

A kairói Refuge Egypt központ klinikáján naponta 20-30 gyereket vizsgálunk meg. Eddig egy anyuka válaszolta, hogy a férje Egyiptomban van, és nem Szudánban háborúzik. A legtöbb anyának kettőnél több gyereke van, 20-25 évesek, és az általános iskolát kijárták. Írni a többség tud, néha fordul elő, hogy az aláírás helyére rajzolják a betűket, vagy elővesszük az ujjlenyomatos festéket. Nem szeretek ujjlenyomatot venni. Igyekszem mosolyogni, kedvesen mutatni, mit hova kell nyomni, de közben sokszor érzem, hogy a nő, aki velem szemben ül, szégyelli a dolgot. Aztán elrakom a festéket, felkapom a tollat, és folytatom tovább a regisztrálós részt.

Mert az utóbbi napokban a téren töltöttem kis időt, de aztán rendre bemegyek az orvos mellé is. Az én feladatom megmérni a gyerekek súlyát, magasságát, és fejkörfogatát, pár hetestől a hatévesekig. Aztán egy, a WHO által gyártott koordináta rendszerben ábrázolom is az adatokat. A koordináta rendszerben nagy csík mutatja az átlagos fejlődési sávot, ehhez mérjük, hogy mennyire átlagos vagy sem a gyerek növekedése. Általában nem olyan, mint kellene, sok az alultáplált, és az elhízott gyerek is. Elhízottak, hát akkor nem is éheznek, gondolom, most ez a rész jönne. Valójában ilyenkor rendre kiderül, hogy az anya csokit, üdítőt ad a gyereknek, mert rendes élelmiszerre, gyümölcsre, pláne húsra nincs pénzük. Marad a rizs, tészta, és mikor nincs semmi, akkor a zacskó csipsz és csoki.

Egyiptomban drágább a gyümölcs meg a zöldség, mint az édesség.

Minden orvosi állapotfelmérés után kapnak az anyukák egy csomagnyi száraz élelmiszert, olajat, rizst, tésztát, kekszet. Tőlünk sem kapnak egészségesebbet. A múltkor kérdeztem az anyákat, hogy ez mennyire elég? Eva, egy szudáni nő mondta, hogy egy-két hétre, mert sok gyereke van. Ez a csomag két hónapra szól, jegyzem meg. Ők meg bólogatnak, hogy hát igen, de akkor sem elég.

Az orvosi szobában pedig méregetem a túlsúlyos aztán az alultáplált gyerekeket. A másik probléma, hogy az anyukák egy része nem tudja, mit adjon enni a gyerekének. (infó: hat hónapos kortól kell elkezdeni szilárdat adni a gyereknek, fokozatosan átszoktatni az anyatejről.) Nem egyszer fordul elő, hogy egy vagy kétéves gyereket még mindig szoptat az anyja. De hát nincs elég élelmiszerük sem…már előre sejtjük, hogy melyik gyerek az, amelyik még mindig nem kapott szilárdat enni.

Az anyuka karban hozza, felébreszthetetlenül mélyen alszik, és nagyon gyenge.

 Ezeket a gyerekeket nem is tudom a rendes mérlegen lemérni, mert annyira erőtlenek; a babáknak való mérlegre fektetem őket. Ma az egyik ilyen gyereket, mikor felültettem, meg kellett tartanom. Semmi ereje nem volt. Egy éves, és anyatejen él, de az anyja várandós is. Így az anyatej, amit kap, egyrészt kevés, másrészről a terhesség miatt nincs benne túl sok vitamin, energia sem. Mikor az anyuka látta, hogy a gyereke milyen rossz állapotban van, elsírta magát. De csak hangtalanul, a doktornő épp töltötte ki a dokumentumokat, és ezért csak én láttam, ahogy ül mozdulatlanul, kezében az alvó-félig eszméletlen gyerekével, és nagyon pirosak lesznek a szemei, aztán folytak le a könnyek az arcán. De akkor sem mozdult, engedte hogy folyjanak, nem is takargatta, de nagyon mereven ült. Adtam neki gyorsan egy papírzsebit, elfogadta, letörölte, és ült tovább. Arra gondoltam, hogy hiába mondjuk, hogy etesse a gyereket rendesen – mind a hárman, a menekült nő, az orvos és én is tudtuk, hogy úgysem fogja tudni megtenni.

Tehát a legtöbb nő többgyermekes, egyedülálló, általános iskolát végzett, munkanélküli, szudáni, etióp, vagy eritriai nő.

Nagy színes kendőkben jönnek, a kezükön, ujjaikon hennafestéssel, a gyerekek nyakában sokszor nagy kereszt lóg.

A kislányok haja befonva, színes csatokkal és hajgumikkal rögzítve. Nagy fekete szemekkel néznek, eltátják a kis szájukat, tipegnek az anyjuk után. Mikor leveszem a cipőjüket, látom, hogy görbék a lábaik, a körmük beszakadozott, csámpásak. Ezek is a vitamin és a kalciumhiány jelei. Az udvaron vigyorgósak, kíváncsiak, jönnek oda hozzám, tapizzák a hajamat, és élvezik, ahogy buborékokat fújok nekik. Aztán bent a rendelőben megszeppennek, és úgy tesznek, mintha nem játszottunk volna előtte együtt kint.

Szeretem megfigyelni, hogy a gyerek hogy másolja le az anyja viselkedését a rendelőben. Ha az anyuka feszült, barátságtalan és gyanakvó velünk, akkor a gyerek szinte biztos, hogy bőgni kezd és üvölteni, amikor a mérlegre próbálom tenni. Máskor pedig, ha az anyuka kedves, nyugodt, a gyerek magától húzza le a cipőjét, áll a mérlegre, és teljesen nyugodtan áll. Ma először fordult elő olyan, hogy egy nő, aki többször tolakodott, és próbált előbb bejutni, mikor végre bent volt, és a kislánya elsírta magát a mérlegen és bőgött, és nézett az anyjára, ő meg sem moccant, csak unottan bámult rá. Ha tudtam volna arabul, rászóltam volna, hogy ne haragudjon, de ez mintha az ő kislánya lenne, jöjjön ide, és segítsen lenyugtatni. Az anya viselkedése teljesen átragad a gyerekre is. Azt is szeretem megfigyelni, hogy az anyuka hogyan reagál a sírásra. Van, amelyik csitítani kezdi, beszél a gyerekhez, segít neki odalépni, ahová kérem. Máskor meg fenyegetőzik, odalöki, de ez szerencsére ritkább. Előttünk nyilván megjátszák magukat kicsit, de a téren is, mikor nem tudták, hogy figyelem őket, láttam, hogy mennyire szeretetteljesen ringatják őket, megsimogatják a fejüket.

Nem tudok belegondolni elégszer, milyen fájdalom lehet, mikor a szemük előtt éhezik a gyerekük, és nem tudnak enni adni.

Vagy mikor kénytelenek csokival, szeméttel etetni őket, mert nincs más. És ahogy bontják ki a csomagolást, talán arra gondolnak, hogy igen, ma jártunk az orvosnál, és megmondta, hogy nem szabadna, de nincs más, tessék, kisfiam.

Néhány anyuka mesélte, hogy a gyerekük nem játszik, kedvetlen, és naponta sír, hogy menjenek haza, vissza Szudánba. Hogy a többi gyerek kiközösíti a bőrszíne miatt, az idősebbeket meg azért, mert keresztények. Az utcán megdobálják őket szeméttel, tojással, bármivel. Nem kapnak munkát, mert nem muszlimok. Sokan takarítónők, és volt köztük, aki azt mesélte, bizonyos szobákat nem takaríthatott ki, nehogy „beszennyezze” a kereszténységével. Másnak pénzt ígértek, lakást, hogyha elhagyja a vallását. Nem tette meg. Nem akarom, hogy azt olvassátok ki ebből, hogy igen, az iszlám ennyire radikális. Tudnotok kell, hogy ezek a menekültek többnyire olyan munkákat kaptak, amiket szintén kevésbé iskolázott, tudatlan emberek adtak nekik. Van sok itteni egyiptomi barátom, akiknek sok keresztény barátjuk van, és a keresztény barátaim sem mondtak olyat, hogy megkülönböztetés érte volna őket. Azok a nyomorult szociális rétegek, ugye.

Ahogy már egy ideje attól az országnévtől, hogy Szíria, érzem, ahogy végigfut rajtam a hideg, az elmúlt hetek hatására Szudán is hasonlóvá vált. Viszonylag sok anyukával, gyerekkel találkozom naponta, és látom, hallom, milyen körülmények közt kell élniük. Nem tudom, milyen kiút lehet számukra, de hiszek benne, ahogy ők is olyan bátran mondták nekem, hogy jobb lesz hamarosan.

Egyébként egy szudáni nő hívott, hogy menjek vasárnap az ő templomukba misére, ő is katolikus, és akkor majd ott találkozhatnánk. Ez volt a legkedvesebb invitálások egyike.

Azt gondolom, hogy egyelőre ennyi elég lesz, már ezek is nagyon tömény történések. Megvagyok, és szeretek a központban dolgozni. Nehéz néha, amikor egy-egy rossz állapotú gyerekkel találkozom, és látom a kis koordináta rendszeren, hogy folyamatosan alulfejlődik, vagy az is nehéz, mikor néhány anyukával beszélgetek. De azt érzem, nem tudnék máshol lenni, és mással foglalkozni. Őszintén, szeretek velük lenni.